Sejtjeimben a levegő – Kaliczka Patrícia festményei és versei

 

 

 

Tövispálinkát inni,

szúrós fagyban állni,

összetört szívvel – lenni,

kellemetlen, de szeretek.

 

Mert ekkor érzem legúgyabban,

hogy a levegőn nincs szelep,

hogy nem vagyok több, csak csont

meg piros szövetek,

és nullát nyomok a mérlegen.

 

 

 

 

Ismeretlen egyenlet vagyok,

sovány törtek,

végtelen számsorok.

Hogy fenntartsam a látszatot,

még álmomban is,

számolok.

 

Fagyban remegés vagyok,

ideg a görcsben, 

kemény libabőr.

Megnyugodni nem tudok,

pattanásig feszülök,

olvadok. 

 

Negyedik dimenzió vagyok,

órában az ütő,

érben a mutató.

Szabályosan lüktetni nem tudok, 

magamból, megállj, 

kifutok.

 

Tompa puffanás vagyok,

lassú dobpergés,

víz, ami partot nem mos.

Hömpölygök magamban

kínos-hosszan, 

szomjazom.

 

Fekete fog vagyok, 

kihullott tömés,

nyelésben a köpés.

Hányni csak fehéret tudok,  

halvány némaságban

tisztulok.

 

 

 

 

Tegnap még úgy éreztem, hogy szívesen állok naphosszt, darabolok egészet, egyenesebb köröket, cipelek súlyt, vagy testemen áteresztem a szelet. Karóba húzom, újrakezdem, hozok sarat, fogok egy egeret, eregetek szappant, megnyalom az óriáskereket. Bohócokkal együtt érzek, kinevetem a vattacukrot, hogy ragad. Méhek jönnek a kezemre, összecsípnek, piros helyett fehérre dagad. Mentőt hívunk, a kórházban belém köt a zöld, gyámoltalanság malterja a fertőtlenítő szaga. Estére kiengednek, az allergiát leapadtam, fék nélkül zsugorodtam, tej a fogam, nincs kulcsom a kijárathoz, világ, ne várj, mentsd a többit, még üresek a légifolyosók.

 

 

 

 

 

Kemény fa törzsén 

alszom el éjjel egyedül.

Tatarara – tattarara, I am

a passenger, nem látom a

csillagokat, nincs meglepetés

az ablak mögött.

 

Hasznot húz az, aki élvez?

Tüzes karót dobtam utánad.

Szűz Máriák a boszorkányok,

kemény fa törzsén alszanak el

éjjel egyedül.

 

 

 

 

 

 

 

Baloldalt ültem, és hallottam, amint a mögöttem lévő ülésen egy nő a telefonja billentyűzetét nyomkodja, finoman, gyorsan, pattogósan. Miután felfogtam, hogy mit hallok, vagyis inkább azzal egy időben, éreztem magamban a tompán ropogó billentyűzetet. Ezzel kezdődött az érzés, hogy bennem történik minden. Én történek mindenben. A villamos csörgése, vasszerkezetének ideges-lomha, elnyújtott remegése, az úton közeledő autók, a piros és fehér fényszórók, az ablaktól ablakig játszó menetszél pehelysúlya, a hideg-meleg keveredése. Nem bennem történt, hanem én történtem bennük. Nem is történt, csak volt.

Cseppfolyós minden, csak a sűrűsödés okoz engem is, téged is.

Leszálltam a villamosról, még mindig cseppfolyós szél voltam. Talán még annál is könnyebb.

 

 

 

 

 

 

 

Vörös voltam, rőt,

de betakart a hó,

s ahogy a csillagokkal araszoló,

barna földbe érkeztem,

egy lehelettel vékonyabbnak éreztem...

 

sejtjeimben halványul a levegő