Ugrás a tartalomra

 

Sejtjeimben a levegő – Kaliczka Patrícia festményei és versei

KALICZKA PATRÍCIA
SEJTJEIMBEN A LEVEGŐ
festmények, versek
 
 
(Tövispálinkát inni)
 
Tövispálinkát inni,
szúrós fagyban állni,
összetört szívvel – lenni,
kellemetlen, de szeretek.
 
Mert ekkor érzem legúgyabban,
hogy a levegőn nincs szelep,
hogy nem vagyok több, csak csont
meg piros szövetek,
és nullát nyomok a mérlegen.
 
 
 
(Ismeretlen egyenlet vagyok)
 

Ismeretlen egyenlet vagyok,
sovány törtek,
végtelen számsorok.
Hogy fenntartsam a látszatot,
még álmomban is,
számolok.
 
Fagyban remegés vagyok,
ideg a görcsben, 
kemény libabőr.
Megnyugodni nem tudok,
pattanásig feszülök,
olvadok. 
 
Negyedik dimenzió vagyok,
órában az ütő,
érben a mutató.
Szabályosan lüktetni nem tudok, 
magamból, megállj, 
kifutok.
 
Tompa puffanás vagyok,
lassú dobpergés,
víz, ami partot nem mos.
Hömpölygök magamban
kínos-hosszan, 
szomjazom.
 
Fekete fog vagyok, 
kihullott tömés,
nyelésben a köpés.
Hányni csak fehéret tudok,  
halvány némaságban
tisztulok.
 
 
 
(Üresek a légifolyosók)
 
Tegnap még úgy éreztem, hogy szívesen állok naphosszt, darabolok egészet, egyenesebb köröket, cipelek súlyt, vagy testemen áteresztem a szelet. Karóba húzom, újrakezdem, hozok sarat, fogok egy egeret, eregetek szappant, megnyalom az óriáskereket. Bohócokkal együtt érzek, kinevetem a vattacukrot, hogy ragad. Méhek jönnek a kezemre, összecsípnek, piros helyett fehérre dagad. Mentőt hívunk, a kórházban belém köt a zöld, gyámoltalanság malterja a fertőtlenítő szaga. Estére kiengednek, az allergiát leapadtam, fék nélkül zsugorodtam, tej a fogam, nincs kulcsom a kijárathoz, világ, ne várj, mentsd a többit, még üresek a légifolyosók.
 
 
 
 

(Kemény fa törzsén)
 
Kemény fa törzsén 
alszom el éjjel egyedül.
Tatarara – tattarara, I am
a passenger, nem látom a
csillagokat, nincs meglepetés
az ablak mögött.
 
Hasznot húz az, aki élvez?
Tüzes karót dobtam utánad.
Szűz Máriák a boszorkányok,
kemény fa törzsén alszanak el
éjjel egyedül.
 
 
 
 
 
 
(Én történek mindenben)
 
Baloldalt ültem, és hallottam, amint a mögöttem lévő ülésen egy nő a telefonja billentyűzetét nyomkodja, finoman, gyorsan, pattogósan. Miután felfogtam, hogy mit hallok, vagyis inkább azzal egy időben, éreztem magamban a tompán ropogó billentyűzetet. Ezzel kezdődött az érzés, hogy bennem történik minden. Én történek mindenben. A villamos csörgése, vasszerkezetének ideges-lomha, elnyújtott remegése, az úton közeledő autók, a piros és fehér fényszórók, az ablaktól ablakig játszó menetszél pehelysúlya, a hideg-meleg keveredése. Nem bennem történt, hanem én történtem bennük. Nem is történt, csak volt.
Cseppfolyós minden, csak a sűrűsödés okoz engem is, téged is.
Leszálltam a villamosról, még mindig cseppfolyós szél voltam. Talán még annál is könnyebb.
 
 
 
 
 
 
(Vörös voltam, rőt)
 
Vörös voltam, rőt,
de betakart a hó,
s ahogy a csillagokkal araszoló,
barna földbe érkeztem,
egy lehelettel vékonyabbnak éreztem...
 
sejtjeimben halványul a levegő
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.