Ugrás a tartalomra

 

„Költőnk és Korea”

Észak-Korea tarolt Budapesten, legalábbis egy úti beszámoló erejéig, melyet Karafiáth Orsolya tartott az érdeklődőknek, Bárdos-Deák Ágnes felvezetője után. A Gödör Klub zsúfolásig megtelt, Orsi pedig ontotta a történeteket, miközben a kivetítőn egyik fotó követte a másikat. Pedig nem sok mindent lehet fotózni a birodalomban, ám a fényképezhető szobrokból, emlékművekből, freskókból annyi van, hogy napokig lehetne pörgetni róluk a képeket. Karafiáth abban az élénksárga ruhában ült ki a színpadra, mely a helybéli nőknek kötelező viselet – az egyenméretben (valószínűleg olaj-alapanyagból) gyártott, csupa-műszál hanbokban meg lehet gyulladni, mesélte Orsi.

A költő tavaly nyáron csatlakozott egy barátjához, Izsák Sipos Szilárd képzőművészhez, akivel az a merész ötletük támadt, hogy ellátogatnak a Népi Demokratikus Koreába. A beutazási engedélyhez nyilatkozni kellett, hogy nem állnak kapcsolatban a médiával, vagyis nem újságírók és nem vallásosak, ezért, mint Karafiáth elmesélte, az utolsó pillanatban miszlikbe tépte újságíró-igazolványát, nehogy „lebukjon”. (A vallástilalom ellenére szerencsére a buddhista kolostorokat meghagyták, csak épp buddhisták nincsenek már hozzá.) 

A szokványos látvány a közintézményekbe belépve

Fotók: Izsák Sipos Szilárd

Ennél azonban sokkal enyhébb vétségeknek is súlyos következménye van arrafelé, még ha csak turisták vagyunk is. Mert az kiderült az író-költő élményeiből, hogy a turisták számos kiváltságot élveznek a helyi lakossághoz képest. Kapnak például kevés ehető táplálékot, nemcsak a „fekete tésztát”, és igénybe vehetnek szállodát is, bár például a villanyvilágítás ott is csak időszakos csoda. Az utcán tilos nevetni vagy újságpapírt összegyűrni, hiszen az a szeretett Vezér képével van tele. Újságot egyébként nemigen látni a papírhiány miatt – számolt be a költő –, faliújságot olvasnak „a dolgozók”, ahogy a koreai nép tagjait nevezik. A turisták nem kommunikálhatnak a helyiekkel, akik még csak rá sem nézhetnek egy külföldire.

A hétköznapi élet – s úgy általában az ottani élet, ha annak lehet nevezni – a beszámolót hallgató számára a groteszk disztópia, sci-fi és borzongató tragédia keverékének tűnt, amelybe paradox módon folyton humor is belevegyül. Karafiáth történetei alatt is többször felcsattant a nevetés, ami nem az érzéketlenség jele – európai ember nem tud másképp reagálni az abszurditás ilyen fokára.

 

Ultramodern színészlakások, csak épp a színházak nem működnek

E „boldog” Korea ugyanis maga az ellentmondás. A turisták csak a legszigorúbban betartott és előre megszervezett programokon vehetnek részt, adott útvonalakat bejárva – két turistára jut három helyi kísérő. A forgó, panorámás hotel állítólag elromlott, azért nem forog. A fővárosban összesen három szálloda van, hirdetik büszkén, de ebből egyet még senki sem látott. Van olyan vidéki grandhotel, amelyet emelet magasságú, pazar csillár díszít, de áram híján nem világít, és vendégek sincsenek. A trolibuszok sem járnak. Autót csak a politikusok és színészek kaphatnak – és közlekednének vele, ha lenne benzin. A színészeket egyébként akkora becsben tartják, hogy külön lakásokat építettek nekik – csak épp nincs hol játszaniuk, mert a színházak és az opera nem üzemelnek. Mint Karafiáthtól megtudtuk, a legszebb operát állítólag maga Kim Ir Szen írta, egy kis virágáruslányról, akit ő mentett meg.

A gyerekekkel egyébként szívesen mutatkozik az ifjú nagyvezér, Kim Dzsongun, rengeteg festmény, mozaik ábrázolja őt és felmenőit színes gyerekseregben. Nemcsak Karafiáth Orsolyát döbbentette meg, amikor megtudta, hogy a vidéki gyerekeket három hónapos korukban elveszik a szülőktől és nevelőotthonokba kerülnek; innentől havonta háromszor láthatják őket a szüleik. Nem egy fotón láttunk csontsovány, mezítlábas kicsiket, akik pedig már az éhezés utáni korszak szülöttei. 1994 és ’97 között a lakosság egy része éhen halt, a túlélők lignitet és fakérget ettek – idézte fel a hallottakat a költő.

 

Ha esik, ha fúj, a tiszteletet le kell róni

A vidék és a főváros között fontos különbségek vannak. Míg a fővárosiak belső vízummal eljuthatnak más városba, addig a vidékiek nem tehetik ki lábukat a saját körzetükből. A néptelen utcákkal ellentétben a földeken állandóan dolgoznak, a hat kötelező nap után a hetediken „önkéntesen”, társadalmi munkában. Az éhínség egyik oka, hogy az ország nagy része hegyes, sziklás vidék, amelynek vörös földjében nem terem meg semmi, csak a gyapot. A tankötelezettség tizenkét éves korig tart, mesélte Karafiáth, három év katonaság a nőknek is kötelező, s a „dolgozó”-kort elérve a legtöbben gyárakba és a mezőgazdaságba kerülnek. Művészek is akadnak persze, ám ehhez hivatalos minősítést kell szerezni, és – ha például festő az illető – napi nyolc órában festeni egy erre a célra készült, hatalmas épületkomplexumban – erről is mutatott fotót Orsi. A sarló–kalapács–ecset gigantikus szoborhármasa a három fő munkaterületet szimbolizálja. Van azonban egy virágzó terület: a fodrászaté – számolt be a költő, és mindjárt meg is mutatta a választható frizurák menüjét, amely majd’ minden házban ki van függesztve. Csak az egyetemistáknak nincs választásuk: nekik Kim Dzsongun felnyírt frizuráját kell viselniük.

 

A természet békéjét is csak dicsőítő feliratokkal együtt adják

A természeti tájról is láthattunk képeket, már amennyi bejárható és fotózható, az útvonalak ugyanis ki vannak jelölve. Pár évvel ezelőtt, mesélte Karafiáth, egy nő le akart menni a tengerpartra, és nem reagált az „állj!” felszólításra – rögtön agyonlőtték. Ezt elrettentésül tudatni szokták a turistákkal, s úgy általában: a kivégzést, agyonlövést hétköznapi történetekként adják elő. A tengerpartot mindenütt szögesdrót védi, a hegyi „utak” mentén viszont sehol egy korlát – a szakadékokban számos halálos baleset maradványa látható. A sziklákat, amelyeket ember megközelíthet, mindenütt kifaragták vagy telivésték dicsőítő feliratokkal.

De utazóink láttak luxus pártüdülőt is, termálmedencés szobákkal, amely természetesen a „népé”, állították a kísérők. Ahogy a kis keszongi folklórhotel is egy ékszerdoboz, de néhány utcával odébb, mint azt egy titokban elkattintott fotó mutatta, halálos nyomorúság pusztít. A legbizarrabb látványt a mindenfelé felállított, katonai egyenruhákba bújtatott állatszobrok adják – e tanmesehősök, Nyúl elvtárs, Medve elvtárs, Liba elvtársnő a helyes útra tanítják a fiatalokat, mesélte Orsi.

Ezt a csillárt egy vidéki (üres) hotelben kapcsolták fel Orsiék tiszteletére – egy órára, amíg volt áram

Egy költő tollára méltó tragikomikus esetről is hallottunk az est vége felé, amelyet a nézőtéren osztatlan hahota kísért. Karafiáth néhány nap után tétován megjegyezte kísérőinek, nem látja boldognak az embereket, szoktak-e szórakozni valahogyan? Másnap, egy mezőre kiérve, egy csapat fiatalember „önfeledt” táncba és éneklésbe kezdett, amikor a turisták feltűntek a színen. A vezetők elégedetten mutatták: hát ilyen vidámak itt az emberek. Búcsúzóul még azt is megtudtuk a költőtől: Észak-Koreában a bohócok amerikai és dél-koreai katonáknak öltöznek.

 

Laik Eszter

A képekért külön köszönet illeti Karafiáth Orsolyát és Izsák Sipos Szilárdot

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.