Hegyi Botos Attila: Jón-tengeri képeslapok
Hegyi Botos Attila
Jón-tengeri képeslapok
Messze-messze, túl a Vardar-szabdalta makedón hegyeken, túl a hellén Pindoszon, túl az azurit Adrián. Túl még a smaragdvizű Pamvotiszon is, Ioannina Oroszlánjának tengert ígérő, hegytükrös taván.
Fehér partok derengnek, zöldezüst lombok, tarka házak villóznak a csontig hasító, villamos fényben, mélységek tintakékje, s a lagúnák türkize fölött.
A Dinári-hegység tengerből szigetekként emelkedő, legdélibb magaslatai.
Korfu Paleokastritsája.
Sivota smaragdszigetei. Paxos, Antipaxos. Lefkada, Kefalonia, Zakinthos. Ithaka.
Navagio, Myrtos, Egremni alabástrom kavicsú partjai. Ahogy a türkizt szikrázó tejóceánná, habzó drágakővé: kalcedonná, opállá köpülik.
Itt, ahol a legmélyebb (-áttetszőbb, -hűvösebb) a Középtenger (5267 méter!), ahol még októberben is izzik a nyár; hol „a gyümölcs sose pusztul el fákon, nem szünik érni, / télen, nyáron, az esztendőn át: fú szakadatlan / ott a Zephír, s egy termést sarjaszt, másikat érlel”: szőlőt, olívát, gránátot, narancsot, citromot – s májuson illatos, narancsszín japán ’nospelát’.
Itt, hová az Akherón jéghideg, sekély, kristálytiszta vize csordul, a lustán heverő, zöldellő Ammoudiánál; Gorgó-timpanon vicsorog a Vraila Armenin, phaiákok szigetén, a velencei erőd lábainál – ütköznek kéreglemezek, magashegységek titánjai: ma is egy Fel- s Alvilág. S Apollón nyila bárhová elér, s tövishorga fényt fakaszt.
A hegyfokok oleanderein, hibiszkuszain; a Byronnal cicázó Ali pasa Anthousa feletti várán éppúgy, ahogy a zátonyok virágállatainak zooxanthelláiban.
Itt pengette Corelli kapitány mandolinját, rohant lepkehálójával a kis Gerald; labdázott szolgálóival Artemisz leglángolóbb leánya, Nauszikaá; várta urát a mandulaszemű Penelopé; írta költeményeit, tanulmányait, fordított Erotokritost, Palamast, gyógyított, kutatott a Jón-szigetek polihisztora: Stephanides. Gyógyulgatott a magyarok legkedvesebb királynéja is.
S még inkább ez az a hely, időtlen provincia, ahová mindig hazatérsz. Vízen, földön, levegőben. Amiért hálát rebegsz, hogy létezik.
Létezik – közelségedben, messzeségedben – egyáltalán.
Amelynek minden füvében, fájában, kavicsában, teremtményében önmagadra ismersz. Hol együtt ugrál a meredek sziklafalakon, merül tengermélybe – mászik ezeréves olívákra a kis család. Keresi a legfélreesőbb, szívközelibb, érintetlenebb partokat.
S a kikötőkben rámosolyog bárkire: Jászu! Posz sze léne?
Jászász, te öböl, ti sziklák! Te magrúgó, te tengerinyúl, te delfin, te kapri, te remeterák!
Te fény, te víz, te lomb, te szikla, te semper vireo, te örök ragyogás: Ionio Pelagos, agape mou!
Ahonnan egyre kétségbeejtőbb visszatérni.
Napról napra jobban fázni. Testben, szaggatott lélegzetben. Értelemben, szívben.
S befelé egyre határtalanabbul, virulóbban, kifelé egyre kilátástalanabbul építkezni.
Szívre hunyt szemmel örökzöld pelaszg-kertet, romlatlan művet, himnuszt, családot, szigetet.
Onnan dicsérni Téged: Te Élet, te törékeny virág! Te Khemet, te Milarepa, te Minos virágszála! Te Pünkösd Rózsája!
TE, mindenek közül a legszebb. Ó születés, sugárzó méhkoszorú, Gaiám, fényességem!
Fehér partjaim! Napra nap odalett-újraépített gömbölyű, vakító kavicsvárak!
Sziklára száradó, csillámló só. Rózsás virágszellő, hajnalpír kaprivirág.
Én Téged dicsérlek, asszonyok közül a legszebb.
Panagia, Panagia!
Köszönöm, hogy szerethettelek.
