Hogyan lett tizenkét nőből fiatal szélhámos?
„A novellák valahol félúton helyezkednek el Kafka és Örkény, a rémületes kiszolgáltatottság és a feje tetejére állított világ komikuma között.” – Laik Eszter írása Forgách András Valami fiatal szélhámos című kötetéről.
Forgách András Valami fiatal szélhámos című novelláskötetében az Előszó szólal meg először, amiben nem lenne semmi különös, ha nem alanyi jogon hallatná a hangját. „…Én egy becsületes Előszó vagyok – mondja, majd így folytatja: – Nem keresek mentségeket a szerző számára, nem dicsérem túl, nem vagyok olcsó reklámfogás, sem óvatos mellébeszélés.” Hasonló őszinte vallomást kapunk a Fülszövegtől és az eltévedt Utószótól is, aki valahol a kötet közepe táján ragadja magához a szót. A korpusz szereplővé avatásával, a „beszélő könyvvel” az író felskicceli a nagy idézőjelet, és ebbe ékeli be a közel harminc beszédet, amelyek, ha úgy vesszük, idézetek egy-egy megszólalótól.
Az író folytatja a Tizenkét nő voltam című novelláskötetéből már ismerős hangot, fokozza azonban a történetek – és a karakterek – abszurditását. Forgách, lévén színházi szerző is, pontosan tudja, hogyan kell egy jó szerepjátékot felépíteni, szcénaként pedig ismerős terepet választ: felvonul nála fotóművész, színész, könyvtáros, festő, megfigyelt értelmiségi, szerkesztő, vagyis mindazon figurák, akiket kellően bogarasnak képzelünk, hogy megtörténhessenek velük a képtelenségek.
Forgách szinte levegővétel nélkül beszélő hősei saját történetük szövevényébe gabalyodva igyekeznek meggyőzni hallgatóságukat (az olvasót) jogosnak vélt sérelmeikről, örömeikről, kétségeikről, vagyis mindarról, ami belülről feszíti őket. Látszólag saját világuk ketrecébe zárva monologizálnak a szómenéses beszélők, mégis mintha kinyúlnának a lapokról (akárcsak az Elő- és Utószó), és fülön csípnék az olvasót, aki akarva-akaratlan figyelni kezd a szóáradatra. Nemcsak azért, mert a történetek felütései izgalmas fordulatokkal teli eseménysorral kecsegtetnek – amely aztán egészen más irányt vesz –, hanem mert az elbeszélők egyetlen valódi szükséglete, hogy meghallgassák őket. Ezzel máris részévé leszünk az életüknek – valahogy úgy, mint amikor buszon vagy sorban állás közben válunk kényszerű beszélgető- (de inkább hallgató-) partnerévé egy megcsuszamlott lelkű embertársunknak. Az olvasó ilyetén foglyul ejtése, bevonása a legtöbb novellában jól működik, néhány esetben azonban elfogy a türelem – kilépünk a sorból, leszállunk a buszról, és menekülőre fogjuk.
A novellák valahol félúton helyezkednek el Kafka és Örkény, a rémületes kiszolgáltatottság és a feje tetejére állított világ komikuma között. Ilyen kafkai felütés a Koronatanú első mondata: „Kezdett igazán szövevényessé válni az ügy.” A békés margitszigeti séta rendőri beavatkozássá, majd fogsággá fajul. A Kivégzés hőse a siralomházban várja ítéletét, s az álmában átélt szabadságélmény olyan rettenetes, hogy megkönnyebbülve ébred az ismerős börtönkörnyezetben. A Leltár elbeszélője megígéri egy barátjának, hogy ott lesz helyette vagyona lefoglalásánál és elszállításánál, ügyelve arra, hogy leltárba vegyék a tárgyakat. Ám ez olyan leküzdhetetlen bürokratikus hegyóriássá nő, hogy a barát kénytelen magára vállalni a sziszifuszi munkát. Szintén az értelmetlen, önfeladó vállalás teljesíthetetlensége kergeti kafkai labirintusba a Születésnap hősnőjét, aki egy fotókiállítás megrendezésének keresztjét veszi magára. Miközben megszállott szervezkedésével egyre több ellenséget szerez magának, nem hajlandó észrevenni, hogy az ünnepelt számára teljesen irreleváns az ügy kimenetele.
Nem kevésbé jól sikerültek a humoreszk felé elmozduló, „örkényesen” groteszk darabok: nem tudunk nem mosolyogni A besúgó hősén, aki megfigyelője nyomába ered, és elkezdi megfigyelni őt; az egyetemi előadást tartó tanársegéden, akinek professzora beszédét kellene tolmácsolnia, ám ehelyett felgyújtja a beszédet, és minden kisebbségi komplexusát kiéli a közönségen. Ha lehet, még kacagtatóbb A főszereplő monológja, aki abbéli meggyőződéséből, hogy tálentuma csakis főszerepekre predesztinálja, azt meséli el büszkeségtől elvakulva, hogyan hagyták ki teljesen egy előadásból.
A világ, pontosabban az arról alkotott téves képzetek és az elbeszélők tudata csap össze a Forgách-novellákban, s ebből születnek a – szó szerint – csattanós monológok. A szereplők egyfajta tükrei a sokszor banalitásig köznapi eseményeknek, ám lelkükből a történések ijesztően felhizlalt, görbe, torz vagy végtelenített képei gomolyognak elő. A ’tükör’ szimbólummal egyébként el is játszik Forgách: a Fénykép című novellában a főhős képtelen elfogadni egy őt ábrázoló fotón a saját (azaz szerinte egy vadidegen) arcmását, majd egy volt barátnője után kémkedve ugyanazt látja meg a fürdőszoba tükrében.
A szerző finoman csúsztatja el egymáson a novella reális és a szürreális síkjait, lépcsőzetesen építkezik belőlük, míg a csúcsra érve végül már nem tudjuk megkülönböztetni az akkurátus pontossággal rögzített mikroreáliákat a hagymázas képzelgésektől, s az „építmény” tetejéről pompás kilátásunk nyílik az alant elterülő világra – a főhős szemszögéből. Feltételezvén azonban, hogy „normális” olvasók vagyunk – bár Forgách a normalitás és az őrület fogalmának megcsereberélésével is eljátszik nem egy novellában –, az eseményeket a saját, „normális” nézőpontunkból is látjuk, s ez eredményezi a kacagtató kettősséget. Kettős látás, mondhatnánk: miközben egy szimpla utazásról olvasunk, az elbeszélőt saját interpretációja szerint végzetes véletlenek sorozata keríti hatalmába (Elutazás).
Célravezető olvasói stratégia lehet álomleírásként tekinteni bizonyos elbeszélésekre, és egy analitikus fantáziájával összerakni a mögöttük meghúzódó tudattartalmat. Ez izgalmas játékot ígér: a mindannyiunknak ismerős keszekusza, abszurd álomjelenetekből megkonstruálni az álmodó valós életének egy darabkáját. Különösen jól működik ez A nagy gyűjtemény történetében, ahol egy kórház és egy archívum épülete „folyik egybe” valami furcsa építészeti megoldás miatt, és az archívumban dolgozó hős egyszercsak a műtétre váró anyja ágyánál találja magát. Tanúja lesz, amint az operáló orvos döbbenten értesül róla, hogy páciense zsidó, ami vélhetően akadálya lesz az operációnak is. Ugyanennek az anyának az alakja dereng fel közvetlenül ezután az Éjszaka című novellában, ahol egy kutya vég nélkül ugráltatja gazdáját, akinek a korholó szavait akár a néhai anya mondataiként is olvashatjuk.
Az álomszerűséget erősíti itt-ott a novellák megszakításos lezárása, befejezetlensége, ám feloldást a lekerekítettebb végkicsengések sem tartogatnak. A feszültség a levegőben marad, a hősök nem vonnak le konzekvenciákat, és nem szolgálnak magyarázattal. Megfejtés nincs, pontosabban mindenkinek a magáé, ám a kötet egyértelműen csábítóbb darabjai azok, amelyek felvillantanak apró kapaszkodókat valamiféle értelmezéshez. A néhol már-már „dadaista” történetkonstruálás öncélúnak hat, ahogy kissé laposan sül el, és akár kimaradhatott volna a válogatásból például a Folytatásos cikk, melyben egy cikk maga szólal meg, ám ezt az Elő- és Utószó révén már túl jól ismerjük.
Közbeékelésektől, kitérőktől, alá- és mellérendelésektől, zárójeles gondolatoktól burjánzó mondatok alkotják Forgách jellegzetes szövegfolyamait, melyekben ugyancsak könnyű elveszíteni a fonalat. A cél viszont éppen ez: az olvasó és a beszélő is belecsavarodik a mondatszövevénybe, ami így egy kacagtató küzdelemmé válik. Parti Nagy Lajos szerepjátékai kúsznak elő A fagyott kutya lába elbeszéléseiből, ám míg ott a nyersnél is nyersebb valóság a humor forrása, Forgáchnál épp az irrealitás; felidéződik Dragomán egy lélegzetvételre mesélő hőse A fehér királyból, de tragikus tét nélkül; az egyetemi előadásként megszólaló novella pedig egyértelműen Krasznahorkai A Théseus-általános című művét asszociálja. S mintha e Krasznahorkai-mű hangulata valamiképp belengené az összes többi szöveget. A fogsághelyzet, melyben a hallgatóság épp olyan fogoly, mint az előadó, a kiszolgáltatottság, melyből a látszólagos szabadulás esélyét az előadás megtartása hordja magában, Forgách novelláinak ugyanúgy központi magva. Nála is Thészeusz útvesztőjébe kényszerülünk kapaszkodók nélkül, ám ez a bolyongás végső soron sokkal mulatságosabb, mint amennyire kétségbeejtő.
Laik Eszter
Forgách András: Valami fiatal szélhámos, Libri Kiadó, 2015
