Ugrás a tartalomra

 

A kapitalizmus vége

Tétova esti órákban mindenki fantáziált már a kapitalizmus végnapjairól, amikor a vidékiek a második világháború utáni állapotokhoz hasonlóan újra leakasztják a kamrából a füstölt szalonnát, az újjáéledt cserekereskedelem jegyében megnyílnak a városi ékszerdobozok, a parasztember kezében arannyá változnak a zsíros cupákok, a bevásárlóközpontokat huligánok fosztogatják, luxusautók lángolnak az utcán, a benzinkutakat megszállják a dühödt menekülők, újhippik járják táncukat a bankkártyákból rakott tábortűz körül, miközben fizetés nélküli rohamrendőrök dobálják rájuk egyre csökkenő hivatástudattal a könnygázgránátokat. Majd néhány hónap alatt elülnek a felkelések, és elkezd kialakulni az új rend.

A fenti képzelgéseinkben benne van az összes könyv és film, amely ebben a témában bármikor megérintett minket, benne vannak a félelmeink és a vágyaink, hogy változzon valami, jöjjön az az új világ, ami biztosan sokkal tökéletesebb lesz, mint a régi. Elképzelni tehát könnyű a kapitalizmus végét, de átérezni már sokkal nehezebb, hiszen a képernyőn, a papíron és a szellemi vetítővásznon is olyan távolinak, megfoghatatlannak tűnik az egész.

Aztán jön a nap, amikor a biztonsági őr visszafordít minket a bank bejáratából, és szigorú arccal azt mondja, hogy bizonytalan ideig az egész országban szünetel a készpénzfelvétel. Ilyenkor megfagy bennünk a vér, az előző időszak befektetési botrányaira gondolunk, és remegni kezd a lábunk, hogy talán mi vagyunk a következők. Gyorsan átszaladunk a másik fiókhoz, hátha ők még nem kapták meg a hírt, hátha megkapták, csak engedékenyebbek, és mondanak valami megnyugtatót. A kártyát jelenleg sehol nem tudja használni – teszik hozzá. Ma az összes fiókunk zárva volt – fokozzák a belül zajló apokalipszist, ami akkor éri el a csúcsát, amikor belenézünk a pénztárcánkba. Kettőezer-ötszáz forint van benne, és tudjuk, hogy azzal a holnapi napot még kihúzzuk, de mi lesz utána, kérdezzük magunkban. Gondolatban átkutatjuk a lakást, benyitunk a konyhába és a kamrába, számba vesszük a konzerveket, a lisztet, a tésztát, a krumplit, majd benézünk a fürdőszobába, hogy van-e szappan, vécépapír, borotvahab, és miközben idegrendszerünk bejárja már-már elhomályosuló otthonunk rejtett zugait is, készül bennünk a vészforgatókönyv következő fejezete. Ennek során eszünkbe jut, hogy azért mégis adni kell egy esélyt annak a kártyának, hátha egy utcai ATM kegyes lesz hozzánk, kegyesebb, mint a két biztonsági őr, hátha valami hiba következtében mégiscsak hozzájuthatunk a saját pénzünkhöz.

Hamar rájövünk, hogy a bankkártyánk csak egy haszontalan tárgy, udvarias, mégis megrázó mondatokkal okádják vissza kezünkbe az ATM-ek. Ilyenkor már erősen izzad a halántékunk, nehezen vesszük a levegőt, okostelefonnal szétnézünk a hírek között, megeresztünk pár hívást a gazdaságilag iskolázottabb családtagjainknak, és örömmel látjuk, hogy most is az internet népe a legtájékozottabb. Egyesek a bank bevételére, mások nyugalomra intenek, és csak annyi a biztos, hogy emberek ragadtak benzinkutakon, bevásárlóközpontokban és gyógyszertárakban. Az utolsó hír nyolc órája érkezett a pénzintézettől, akkor is higgadtságra intették az elégedetlenkedő ügyfeleket, akik közül egyre többen válnak a halálbüntetés és az antiszemitizmus elkötelezett híveivé. Sokan éhenhalással riogatják a bankot és egymást, mások a cinizmusban járnak elől, és megjegyzik, nehogy már ne legyen otthon semmi vacsorára való.

Aztán eszünkbe jut, hogy családostul borozni indultunk ezen a szép nyári napon, megkóstolni azt híres száraz furmintot, amiről annyit beszélt az internet népe, amikor még nem félt a gazdasági összeomlástól. Milyen szép nap is ez a teljes anyagi összeomlásra, micsoda pokoli pillanat kétezer-ötszáz forinttal és a visszahányt, dombornyomott plasztikkártyával a zsebben, a félelemmel a fejben, körülöttünk a sok-sok felszabaduló elmével, akik nem törődnek az ATM-mel, a modern ember oltárával, ami elé havonta legalább kétszer odajárulunk, meggyónjuk bűneinket, elmormogunk pár miatyánkot vagy baszdmeget, és hálát adunk a banknak, hogy megkaptuk, ami nélküle is megilletne minket.

Másnap kipihenten ébredünk, el sem tudjuk dönteni, fantáziáltunk az egészről, vagy tényleg összeomlott a bankunk. Elmegyünk tehát pénzt felvenni, immár üres tárcával, a csillogó varázskártyával a zsebben. Már idegenként olvassuk a híreket a tegnapi üzemzavarról, beülünk egy kávéra a város talán legolcsóbb, közeli presszójába, készpénzzel fizetünk, borravalót is adunk bőven, nagyképűsködünk, és élvezzük, hogy helyreállt az undorító, modern világ. Elégedetten nyugtázzuk, hogy többek lettünk egy fontos élettapasztalattal, néhány órára átéltük, átéreztük a kapitalizmus végét, számot vetettünk a sorsunkkal, és semmi sem tántorított el minket a fogyasztás mámorától. Mégis az jár a fejünkben, hogy fogalmunk sincs, mi lesz utána. Vidékre kell költözni – hallunk egy hangot a presszó távoli részéből. Vidékre kell költözni, amíg nem késő – mondja egy rosszul öltözött, ápolatlan ember a pult végénél, úgy tűnik nekünk, és mégsem pontosan nekünk, de már veszi is a reklámtáskáját, és gyorsan eltűnik a zavartalan nyári napsütésben.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.