Kisasszonyok ha összejönnek – Vajna Ádám versei
Vajna Ádám
Kisasszonyok ha összejönnek
A kisasszonyok még ropják a táncot,
Izzadságcseppeket hullajtanak,
S úgy néznek rátok, mint aki megbántott
Egy egész ártatlan gerlehadat.
Majd elvonulnak egy sarokba, és ott
Nyilván azt tárgyalják, mi a divat,
Fojtott sikongásokból kimorzézott
Nyelv ez, s amíg a sok lány csak vigad,
Elalszik egy apa a lassú számon,
Amit épp ezért húz a zenekar,
És követi őt másik kettő-három,
Mígnem a felismerés belemar
Mindegyikükbe az álmos teremben,
És kisurrannak a kisasszonyok,
Hogy muszáj legyen nektek is okvetlen,
Azonnal utánuk surrannotok.
Hogy az apák, amire felébrednek,
Üresen álljon már a bálterem,
És katedrálisként az enyészetnek
Lóghassanak a kandeláberen.
Vidék
Lesz aztán, hogy haza akarunk térni
feleslegessé vált falvakba, ahol este nyolc után
csak a polgárőrkocsi leheli be az utcát,
és a kétnaponta elmenő közvilágítás miatt
kétnaponta járunk panaszkodni a polgármesteri hivatalba,
de a lámpák akkor is csak egyetlen napig égnek.
Istenek furcsa játéka lesz ez,
mint a tél közepén ellopott biciklik,
melyek sohasem kerülnek elő, pedig
itthon használni úgyse merné senki,
külföldre vinni meg nem érdemes őket,
így szokunk bele mi is az elvágyódás
könnyen megszokható hiányába,
és ha halljuk, hogy egy fiú messze költözött,
sajnálattal nézzük a feleslegessé vált anyát,
ránk pillant és nyilván a fiúra gondol,
a fiára és arra, hogy az unokák ott messze
vajon meg fogják-e jegyezni a nevét,
és legszívesebben az arcunkba sikítaná,
pedig ő igazán nem tehet semmiről.
Kivonulnak a csapatok
Egyetlen hős van minden háborúban,
ő az, aki a hazáért képes
még a szerelmeit is elfelejteni,
pedig ők szülik majd azokat a fiúkat,
akik iskolai ünnepségen alakítják a papát,
örökölt fehér ingekben, idétlen műbajusszal,
és köztük lesz az osztály legbutábbja,
aki a legkönnyebb szerepben egyedül játssza,
ahogy kivonulnak a csapatok,
és senki sem sejti, hogy valójában
az a legnehezebb szerep.
Vászonsátor
Üzenetek jöttek a csatatérről,
De mi a vászonsátorban maradtunk,
Két egyszerű gyermek egy bűnös népből,
És már nem tudtuk, kire is haragszunk.
Elhittük: a halál nem itt ér minket,
Hogy a vágtató lovak csak háttérzaj,
És nem a mi hibánk, csak csupa díszlet,
Hogy háborúsat játszik egy egész faj.
Vártuk, hogy jönnek és utat mutatnak,
Pedig ismertük rég a hegyeken-túlt,
Hogy ott zöld rét van, jó víz a kutaknak,
De vártunk, vártunk, az idő meg csak múlt.
Éjszaka lett. Kiléptünk a sötétre,
A tábor helyén sárba fulladt fecskék,
És nem tudtuk, hogy veszítettünk végre,
Vagy még csak ide sem ért az ellenség.
(A verseket Borsos József festményének részletével illusztráltuk.)
