Hudy Árpád: Hadihelyzet
Az ég alján torkolattüzek.
Öt perc múlva.
A kávé kihűlt.
A madarak nyugovóra tértek.
A tábornok
(Igen vagy nem. Borotválkozni kéne. Kitartani vagy sem. Vizet melegíteni vagy sem. Megdögölni vagy sem. A bögre rozsdás.)
A futár feslett, mocskos zubbonyban. Vigyázzállásban.
– Te is megdöglesz.
– Igenis!
A bögrére bök.
– Igyál kávét!
– Igenis!
Nem mozdul, rá sem néz a fekete löttyre, melyben egy légy kapálózik.
Távoli és közeli frontszakaszokról érkeznek a hírek. Lovon, távírón, műholdról, gyalog, tépett telefonvonalakon, repülőn. Különböző, egymással szemben álló égtájakról. Arcvonalak, hadállások, ékek. Magaslat, völgy, hídfő. Áttörés, bekerítés, visszavonulás. Itt a muníció fogyott el, amott az ember. Az egyhangú jelentéseket időnként járvány, zendülés, kapituláció színesíti. És minden megy tovább, mint azelőtt. Akkor is, ha nem dönt. Akkor is, ha rosszul dönt. Sőt, ha jól dönt, akkor is.
A tábornok újabban sorszámmal ellátott parancsokat gyárt, előre. Többnyire unalmában, amikor még józan. Aztán lefekszik, meghagyja, hogy ne zavarják, és az ügyeletes tiszt kiadja az utasításokat a küldöncöknek, érkezésük sorrendjében.
– Jelentem, be vagyunk kerítve!
– 129. parancs: Brávó! Előrenyomulást folytatni! Fiaim, csak énekeljetek!
(A tábornok kedveli a költészetet.)
– Jelentem, áttörtük az ellenséges vonalakat! Kérünk további parancsokat!
– 548. parancs: Tapodtat sem mozdulni, kitartani az utolsó emberig, sőt, valamivel még azutánig is!
(A tábornok valamikor olvasta Woltert.)
– Jelentem, elfogyott a lőszerünk!
– 11.927. parancs: A tartalék konzervet felbontani vagy elfogyasztani főbelövés terhe alatt tilos! Szerencsejátékon tetten ért közlegény a helyszínen felkoncolandó!
(A tábornok példát statuál.)
Éjszakánként néha felriad, katonáira gondol. Ilyenkor sír, és Jägermeistert iszik.
A tűzvonalban
Ék alakban húznak el fejük felett az interkontinentális rakéták.
– Hazafelé szállnak – sóhajtoznak a bakák, és az első világháborúból visszamaradt nótákat nyöszörögnek. Cigarettáznak, kártyáznak, időnként esznek. A priccsen hanyatt fekve órákig képesek beszélgetni a női testrészekről, különös tekintettel az egyikre.
Várják a támadást. Előbb-utóbb támadás lesz. Csak azt nem lehet tudni, hogy ők támadnak-e majd, vagy őket fogják támadni. Esetleg mindkettő.
Mivel a háború elhúzódik, ebédszüneteket kell tartani. Az ebédszüneteket viszont gyakran ütközetek szakítják meg. Ilyenkor, bizony, előfordul, hogy kihűl az étel. Meg az is, aki otthagyta.
Bár a hadviselő felek a Kiskunhalasi Intergalaktikus Egyezmény (KIE) keretében megállapodtak, hogy kizárólag orvul, meg nem engedett eszközökkel fognak harcolni, ezt természetesen nem tartják be. Gyakran szórnak le fogmosás közben röpcédulákat.
A latrinák színültig.
A harci kedv
Mivel a háborús kiadások időközben a csillagos eget verdesik, a két vezérkar titkos megegyezéssel egyetlen, közös propagandaapparátust tart fenn, amelynek jelentéseit változtatás nélkül adják közre mindkét oldalon. Például:
„Csapataink, köszönjük szépen, jól vannak. Nem kenyerünk a dicsekvés, de lassan belefáradunk az ellenség tönkreverésébe. A csecsemőgyilkosok elvetemült hordája egyébként állandóan visszavonul, már nincs is nekik hová, ezért átmenetileg, humanitárius nagylelkűségből és zseniális taktikai megfontolásból megengedtük neki, hogy előrefele vonuljanak vissza. Veszteségünk minimális, és az sem sok. Tegnap plusz két fő. Jelezzük, amit elvesztünk, azért egyáltalán nem is kár, mert eleve elveszítés tárgyává akartuk tenni. Az ellenség alattomos, barbár és hülye, de ez nem képes változtatni azon a tényen, hogy mi nemeslelkűek és lovagiasak vagyunk, az időközben beköszöntött rossz idő dacára. Mire a lomb lehull, a Vatikánban abrakoltatjuk katonáinkat. Mellékelünk egy térképet is, amelyen a megerősödött harci morálunk látható, háttérben az ellenség bestiális rémtetteinek panorámájával. Éljen a kitartás!”
Az őrszem
Húsz vagy harminc éve áll őrt a konzervhegy mellett. Lehet, hogy ő az a japán katona, akit időről időre megtalálnak egy eldugott szigeten évtizedekkel a háború befejezése után. Japánul ugyan nem tud, de ennyi idő alatt el is felejthette ezt a nehéz nyelvet. Albán juhsajtkonzervet eszik svéd zsilettpengével.
Várja az ellenséget. Annak idején lerajzolták neki, hogy milyen. Púpos, sánta, sötét szemüveget hord, vigyorog és cukorkával próbálja lekenyerezni az ártatlan katonafiúkat, ám köpenye alatt véres alabárdot rejteget. Mellesleg hiéna, gyáva sakál és láncos, csahos eb. De ő, mármint az éber őrszem a fentebb leírt személy vagy személyek megjelenése esetén szakszerűen fog eljárni: becserkészi, ártalmatlanná teszi, megsemmisíti, letartóztatja, megkötözi, szembeköpi. Ezután megnyúzza és agyvelejét kiszívja, majd rögtönítélő nemzetközi bíróság elé állítja. Temetéséről később intézkednek majd, a békekonferencián, ahol a galád legyőzött javait a győzők ősi szokás szerint igazságosan elosztják egymás között.
Fák vannak, ég meg víz. Nem emlékszik semmire. Ezt különben szigorúan meg is parancsolták neki, de már elfelejtette. Holdas éjszakákon, amikor őrt áll, úgy rémlik neki, hogy édesanyja egy ősz, szakállas ezredes volt, akinek valószerűtlenül nagy, csupasz keblei tele voltak aggatva kitüntetésekkel.
Beszélni már nem tud, csak gondolatban mutogat magának. Az arra járó majmok megvetően kiköpnek mellette, de ő csak áll rendületlenül. Ő a pompeji katona, a lávába szorult kötelességtudat. Ezt még a csillogó érdemrendek közül csordogáló anyatejjel szívta magába. Mikor nincs ébren, általában alszik, de gyakran megesik a fordítottja is.
Szabad idejében Ferenc Ferdinánd utolsó éjszakájáról ír szanszkrit nyelvű disszertációt, fűrészporra, lúdtollal. Ez a szokása a háború végéig megmarad. Márpedig a háború, mint tudjuk, a magányos őrszem számára sohasem ér véget.
