A hónap alkotója – Lomtemplom – Vesztergom Andrea versei
Lomtemplom
ájtatos bosszú, de minden centinek.
Menjél végre el, várok addig ott,
többet nem jövök, mert nem vagyok bigott.
Vannak nagy bulik, meg pláza és mozik,
Isten figyelme elkalandozik,
pupillája tág, az írisz véreres:
Mindent Látó Szeme csatornát keres,
a harang se zúg már, fülemben dobolt,
elhagyott újra egy ébredő kobold,
évekig vártam, de persze hasztalan,
most meg szárnya nőtt és gyermek-arca van,
minden csak ennyit ér, mint a plusz sorok:
az Isten nem szeret. Jobb, ha kussolok.
Saját stáció
te jöjj le most, a szellemed fogom )
áttetsző testű, tiszta égi asztrál,
úgy maradtam itt, ahogy te hagytál,
lefekve süppedős, szürke szőnyegedre
nélküled, hogy bárki ölbe venne,
a hangodat ma zűrzavarra bontja
Babilon-dámák sűrű barna kontya,
földek és a nyelvek összeperlekednek,
tanúja lettem összes eszmerendnek,
egyik részem érez, másik eltagadta
tisztaságod bennem. Fázik, él alatta
homogén kristályból megkövült azúr,
hisz tiszta volt a Menny és benne ült az Úr,
amikor elhív majd. De utolsó szavad
megóvott, ne szóljak, ha nem szabad,
ez mindörökre bőrbe sütve éget,
megóvja az öröklött, régi büszkeséget:
a gyarlóknak harag s a gúny a fegyvere,
kacagjak rajtuk, fentről lesve le,
ne égjen senkin stigmaként szavam,
maradjak ott is tiszta, sártalan.
Egy mosolyt küld felém az arcod,
nézd: betartom úgy, ahogy te tartod
válladon a megmaradt világom
helyettem, ott, az égi pusztaságon.
Hófagyöngy
elhozott a távol,
illatával fölkutat
régi nyomdokából:
barna földek, nyári por,
zöld zamatnak íze,
érlelem most, mint a bor,
összekedvesítve.
Szalma színét hordozom
kócoló szelekkel,
szálaimból kiskorom
fésülöm ki reggel,
szúrt a tarló sarkamon:
serkenőn a vérem
mint a fáradt fájdalom
tért meg este vélem.
Téli éjjel átlopom
álmomul vidéked,
hófagyönggyé hűlt korom,
ezt mesélem néked:
Földszagú tűlevél
zsong a csendje bennem,
vad havas, bár legyél
mindig ily kietlen.
Városok, vashidak
megkövült az éden,
kis piros pónimat
elfaragta régen.
Búza leng, szélkalász,
mind amerre nőttem,
múltat ott nem találsz,
minden úgy időtlen.
Gyöngy a fán, száll a szán,
visszatér a lélek,
várromok kőfokán
álmaimba lépek.
Váltakozó, villantott diasorok
halcsontú est, új telek,
ócska kocsma zúzta szét
a messzi szentek énekét.
Megcsapott a restibűz,
ablakában ült a Szűz,
Csillag és a Betlehem
itt születne? Nem hiszem.
Új nap indul. Jég a fán.
Csizma csosszan el sután,
itthon este hull a hold,
álmot áld a két kobold:
Mama kintről int felénk,
megfagyott a kiscsibénk,
tenyerén a csöpp tetem,
vidd el őt, ha kérhetem...
Elsimít egy könnyet ő,
Jóanyám, a könnyező,
ezt a könnyet elteszem:
nékem ő a Betlehem,
ránk maradt a könny, a só,
a gondolat s az olvasó,
szakadt dia, mindörök,
kincsek és a ködmönök.
Nem tudok ma félni se,
messzi templom, fél mise,
csend, sötét, s a holdhideg,
áldozok, de most kinek?
Sejtmeleg vagy ködkabát,
testem hordja önmagát,
pincemély és óborok,
lelkem messze kóborog.
Megélem, hogy néha még
ébred itt a gondolat,
hagyjuk ezt, a csöndmesénk
enyém marad, bent ragad.
A vers se több, annyi se,
mit érdemel. Perceket.
Feldobált rövid mese,
a többi majd megreked.
Cinketalpakon
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.
Alszik ablakunk alatt a fészek,
már tavasz, de csintalan, de részeg,
oltson olvadást a tengerekre,
bárcsak egy napot se szenderegne.
Fákra szórt kidolgozatlan ábra:
feldobálva hófagyöngy az ágra,
venne bár a válla tiszta inget:
cinketalpakon tavasz tekinget.
