Európa-vonat a Rajna völgyében – Hudy Árpád tárcája

Álomszép az ősz a Rajna völgyében, valószerűtlen a robogás a kényelmes expresszvonaton, az InterCityn. Valószerűtlen, különösen annak, aki öt-hat évvel ezelőtt még egészen más tájakon, merőben más szerelvényeken utazott. Csak az elmúlás évszaka nem volt hajlandó ott tudomást venni határokról meg ideológiai ostromállapotról, és évről évre ugyanazzal a konok egyetemességgel állította fel díszleteit a Maros vagy a Zsil völgyében, Kolozsvár dombjain vagy a székely havasokban. Akkoriban ez volt az egyetlen valamirevaló kontinentális változás egész Európában, az évszakok egyhangú körforgása.

Nézem a borongós, könnyű fátylas napsütésben pihenő tájat, szőlős, erdős hegyoldalakat és ormokon trónoló várkastélyokat, és látom egyszerre a kettőt, az évekkel ezelőtt hátrahagyott úti panorámákat is. Merthogy látásunkat nemcsak az határozza meg, honnan nézünk valamit, hanem az is, honnan jöttünk.

Útitársaimmal hamarosan élénk társalgásba merülünk a németeket mostanság foglalkoztató kérdésekről. Meglehet, a németek többsége olyan merev, hidegen elutasító, amilyennek a kelet-európaiak tartják őket. Jómagam, mióta köztük élek, általában szívesen kommunikáló, kedvesen érdeklődő egyedekkel találkozom, mint most is. A hivatalnok külsejű, középkorú úr és a feltehetően egyetemista fiatalember először egymással kezd beszélgetni. Ha már politika, akkor csakis két témájuk lehet: a német egység és a külföldiek.

Bár látszólag újságomba temetkezem, hegyezem a fülem. Németországban sem mindig ugyanazt hallani az utca emberétől, mint a vezető politikusoktól vagy az újságok, tévéadások kommentárjaiból. Először majdnem teljes egyetértésben elverik a port a keletnémeteken, akik egy éve nyelik a milliárdokat, mégis csak elégedetlenkednek, viszont nem képesek önállóan lábra állni. A fiatalabbik még próbálja úgy-ahogy védelmébe venni a négy évtized kommunizmus által elbutított és elgyámoltalanított tizenhatmilliót, de a középkorú úr még ennyi elnézésre sem hajlandó azért a pénzért, amelyet felemelt adója címén a keleti országrész felvirágoztatásába öl.

Már várom, mikor térnek rá az idegenekre, vagyis a külföldiekre. A téma nem sokat késik. Kilométereken belül befut, miközben a Rajnán túlról egy lovagvár integet vonatunknak. Igencsak felemás érzés mostanában külföldinek lenni Németországban. Az újságokból, tévéből az itt élő idegenek elleni hajmeresztő atrocitásokról, szélsőjobboldali terrorakciókról értesülhet az ember. De személyesen nem tapasztaltam, baráti ismerősi körből sem hallottam kirívó, vérfagyasztó élményről, netán gyűlöletkitörésről. Ellenkezőleg: jelenlétemben még az idegenek ellen fellépők is csak józan, logikus érveket hangoztatnak.

Ezúttal is ilyeneket hallok. A munkanélküliséget, a lakáshiányt, a bűnözést, az adófizetők pénzelte, óriási állami kiadásokat. Majd mély lélegzetet veszek, és bekapcsolódom a beszélgetésbe. Sorolom az ellenérveket, a tagadhatatlan előnyöket, amelyeket a nagyszámú külföldi jelent a német gazdaság és társadalom számára. Némileg meglepődve, de érdeklődéssel fogadják szavaimat. Szinte mentegetőzve, egymással versengve magyarázzák, hogy semmi kifogásuk a beilleszkedő, szorgalmasan dolgozó, bármilyen bőrszínű és nyelvű idegenek ellen, de azért meg kell értenünk őket is. Ötmillió külföldi él máris az országban, havonta tízezrek érkeznek, a csónak tele van már. Tőlük, németektől – panaszolják – mindenki csak pénzt akar. Az oroszok, a kelet-európaiak, az éhező afrikaiak és az Öbölnél háborúzó amerikaiak. Ők igazán a közös Európa-ház felhúzásának hívei, de az mégsem megy, hogy egymaguk állják az építés költségeit.

Hát igen, a közös Európa-ház, amelynek egyelőre csak a lakói vannak meg, a részben nem sok jóval biztató szabad ég alatt. Tudják mit? – fordulok útitársaim felé –, tulajdonképpen nem is olyan jó gondolat ez a közös Európa-ház. Közös asztalra volna inkább szükségünk. Hiszen a ház gyakorlatilag megvan. Akarjuk, nem akarjuk, együtt élünk, és együtt is fogunk. De példa rá éppen a nyugati életforma, hogy egyazon házban is élhetnek idegenül egymás mellett a benne lakók, akár közeli rokonok is. A közösségi összetartozásnak kifejezőbb szimbóluma az asztal, s ez több nyelven étkezést is jelent. Aki közös asztalhoz ül, az elfogadja a másikat, megosztja vele ételét és gondolatait, vicceket mesél, és komoly dolgokat tárgyal meg. Ha mégis a háznál maradunk, akkor azt nem felépíteni kell, hanem a már álló épületet lakhatóvá, lakályossá tenni, összehozni a benne lakókat. Egy asztalhoz ültetni őket.

A németek bólogatnak. Nem tudom, tényleg egyetértenek-e velem, vagy csak udvariasak. Talán arra gondolnak, hogy a közös lakoma költségeit megint csak nekik kellene fedezniük, ha a szegény európai rokonok is odaülnek. Nem biztos, hogy azt értették, amit mondani akartam nekik. Két nyelvet beszélünk ugyanis, és itt nem a magyarra és a németre gondolok, hanem a kétféle észjárásra. Mert ahogy ugyanaz az ősz mégis másmilyen a Rajna vagy a Tisza mentén, úgy a pontosan lefordított szavak, gondosan megfeleltetett fogalmak is másként koppannak pár száz kilométerrel errébb vagy arrébb.

A legjobban akkor érzi ezt az ember, amikor viccet próbál mesélni. Az otthoni legjobb, nyelvileg is lefordítható viccek egyikét. Az eredmény általában lesújtó. Olyan, mint mikor az osztálytársainkkal megélt anekdotákkal szórakoztatunk ártatlan idegeneket. Bécstől nyugatra már nem értik azt a világot, amelyet jobb híján Kelet-Európának mondunk, és amelybe kénytelen-kelletlen a mi sajátos közép-európaiságunkat is beleértjük. Már maga Közép-Európa is valami egészen mást jelent németül, mint magyarul vagy csehül. Különösen gyanús mellékzöngéje van náluk a ’nemzeti’ jelzőnek. Óhatatlanul nacionalistaként cseng, még a jóhiszeműek és tájékozottak fülében is.

Egyáltalán – hallom a kérdést sokadszor, ezúttal a vonatfülkében – mit akar egyszerre ez a sok kis nép ott keleten és délen? Darabokra törni az éppen csak megálmodott európai egységet? S miért nem tudnak békében élni egymással, mint mi itt, nyugaton? Az ember ilyenkor megpróbál történelemórát rögtönözni, buzgón magyarázza, hogy a leomlott vasfüggönyön túli terület története nem csupán negyven év kommunizmus, amelyet lerázva most tiszta lappal állhat a demokrácia és a jóléti társadalom rajtjához. A hallgatóság azonban hamar belefárad az ismeretlen adatok és kusza összefüggések áradatába.

Odakinn eltompul a nappal fénye, lassan alkonyodik. Elmarad a Rajna, egyhangúbbá válik a táj, Heidelberg felé közeledünk. A két útitárs leszállni készülődik, szívélyesen elbúcsúznak. Nemsokára eltűnnek az ősi egyetemi város állomásának nyugodt forgatagában. Nem maradok azonban egyedül. Többen is felszállnak, minden helynek akad gazdája, még a folyosón is állnak. Új útitársaim között van egy török házaspár, keleties poggyászt cipelve, bocsánatkérő mosollyal. Két lány az ablak mellé telepszik, és valamilyen skandináv nyelven kezd monotonnak egyáltalán nem mondható társalgást. Élvezem ezt a sokszínűséget, mely jótékonyan olvad bele a rendet és biztonságot árasztó német környezetbe. Senki sem vet ferde pillantásokat a számára érthetetlen nyelven beszélőkre.

Közben ez az ízig-vérig európai vonat robog München, Bécs, Budapest felé. Talán tovább is. Miközben az odakinn képeslapszerű városokban, falvakban kigyúló fényeket bámulom, arra gondolok, hogy a közös európai vonat sem rossz hasonlat. Amelyre mindenki jegyet válthat, s tiszta, kényelmes ülésen hátradőlve tarthat szabadon választott úticélja felé.