Kalász István: Meghalni, feltámadni

Kalász István

Meghalni, feltámadni

Nem messze volt a játszótér a magas fák, a trafóház, a bokrok mögött. Az egyik padon ült a nő és a férfi, négy éve voltak házasok, még fiatalok, a homokozóban játszott a gyerekük, szőke, sápadt kisfiú, az apjára hasonlított. A férfi szólt, mennie kell, elemet kell venni, otthon találkoznak, a férfi rosszul hallott, a készülékbe kellett az elem. A nő bólintott, ők még maradnak, játszik a gyerek. A férfi felállt, a gyerek ült a homokban, a nap sütött. A homokozó körül három pad állt, az egyiken ültek ők, a másikon fiatal nők, valamin nevettek, odébb, a hátsó padon férfi ült, evett. Egy szendvicset. És sört ivott, dobozos sört.                    

Igen, így kezdődött, az apa kiment a parkból, elindult elemet venni a hallókészülékébe, az anya ott maradt a padon a táskájával, a gyerekkocsival, a két fiatal nő felállt, elmentek; csak ő maradt a játszótéren a szőke gyerekkel a homokozóban, és a férfi, aki újabb sört vett elő. A nő nézte a férfit, szétrakott lábbal ült, borostás volt, az inge gyűrött. Lezüllött, gondolta a nő, itt ül a parkban, de miért a játszótéren? Ekkor a férfi kavicsot vett fel, dobálni kezdte a szemetes kukát, a bokrokat, végül a homokozót. Nem a gyereket, a homokozót. Miért csinálja ezt, kérdezte a nő, uram, mire jó ez? A férfi nevetett, előhúzta a telefonját, gyere már, szólt bele, várlak a szokott helyen. Hamarosan felbukkant egy kövér nő gyerekkel. A nő is gyűröttnek nézett ki, olyannak, aki mellett nem akar az ember ülni a buszon, a gyerek kicsit idősebb lehetett, mint az ő fia, és látszott rajta, szellemi fogyatékos. Rikoltott, igen, furán üvöltött az a fiú, bement a homokozóba, leült, körülnézett. A fiatal anya ekkor gondolta először, hogy menniük kellene. Hogy nem jó itt. Aztán elszégyellte magát, ez a szegény, tompa gyerek… ő meg bizalmatlan, maradt a padon. A fia játszott tovább, a kövér nő és a férfi egymással beszélt, a gyerekük ült a homokozóban, bámulta az eget.

Aztán dobálni kezdett a homokkal, először maga körül, később a nő fiát dobta meg, a homok a gyerek szőke hajában landolt, az anya csak bámult, a fia nem sírt, ült a homokozó sarkában, meredt maga elé, rázta a haját. A fiatal anya odaszólt a gyerekre, ne csináld, hé, nem szabad, majd a férfi és a nő felé intett. Uram! Asszonyom! Nézzék már! Azok ketten elhallgattak, a fiatal nőre bámultak, asszonyom, a gyereke dobálja a fiamat, a kövér nő megvonta a vállát, a férfi felröhögött, beszéltek tovább. A gyerek ismét dobott, a fiatal anya felállt, hé, mondta, hé, NEM, a fiú felnézett rá, a szeme tompa volt, véres, és dobott. Ezúttal a nő felé. Aztán megint a szőke kisfiú felé, eltalálta. A nő ekkor a gyereke elé állt, hogy védje, elővette a telefonját, hívta a férjét, jöjjön vissza. A telefon kicsöngött, de a férje nem hallotta, soha nem hallja meg, ha kell, gondolta a nő, dühös volt, megfordult, megyünk, mondta a fiának, de a gyerek nem akart, nem megyek, suttogta dacosan, és ne fogja meg, rántotta el a kezét, nem akar otthon lenni, nem, nem, üvöltött. A férfi felröhögött, a tompa fiú felugrott, odaszaladt hozzá, a férfi megpuszilta, a kövér nő felállt, azt mondta, még számolnak, majd elment.

Négyen maradtak a játszótéren, az anya, a fia, a férfi és a tompa, langaléta gyerek. A fiatal nő arra gondolt, talán már béke lesz, rendben, mondta a fiának, játssz tovább, és ha dobálnak, üvöltsél! Érted? A férfi felröhögött, a nő leült a padra, megint hívta a férjét, vedd már fel, suttogta, most az egyszer, de a telefon csak csöngött, közben a tompa fiú visszament a homokozóba, lehuppant, nézte az eget, aztán megint felmarkolta a homokot, és a szőke kisfiú felé dobta. A férfi itta a sört a padon, nem szólt semmit, a nő arra gondolt, most üvölthetne a fia, visszadobhatna, nekimehetne a másiknak, szemet szemért, igen, a fia olyan, mint az apja, vár, élhetetlen, tűr mindent. Uram, üvöltött a nő, szóljon a gyerekére, hogy hagyja abba. MOST. A férfi felállt, körülnézett, átjött a murvás téren, megállt a nő előtt, te rohadt, gazdag ribanc, ez egy játszótér. Mindenkié. Te rohadt, gazdag ribanc, azt hiszed, hogy parancsolhatsz? Mit képzelsz, ki vagy te? Egy rohadt gazdag? Fiam, üvöltötte hátra a férfi, dobálj csak! A nő nézte a férfi kezét, ez a kéz már ütött, erőset, úgy, hogy fájt, gondolta. Nem vagyunk gazdagok, mondta a nő halkan, honnan veszi? A férfi röhögött, a gyerekkocsi, a ruha, a fiad játékai. Ne hazudj, ribanc! A szegények nem tűrnek sokáig. Egyszer bemegyünk a házatokba! Szétverjük a pofátokat. Elvesszük a pénzeteket.
A nő hallgatott. A férfi ostobaságokat beszélt, a gyerekkocsi csak valamikor volt drága, használtan vették, kopott volt, foltos, billegett, a ruhák meg? Semmi különös. Áruház, leárazás, de minden tiszta. A fián is. Van még valami, ribanc, hajolt le hozzá a férfi.

Ekkor bukkant fel a nő férje. Mi van itt, állt meg kérdőn a felesége mellett. Ki ez az úr? Mosolygott. A nő felállt, mondta, hogy az úr gyereke dobált homokkal, igen, a fiad haját teleszórta, szóltam, hagyja abba, erre az úr idejött, fenyegetett. Azt mondta… A férfi a nő férjére nézett: Ribanc, ezt mondtam. Gazdag ribanc. A nő látta, a férje dühös lesz; uram, mire jó ez, szóljon a fiának, hé, megint dob, kérem, uram! A nő férje halkan beszélt, a férfi állt a sörrel, vigyorgott, különben mi lesz, kérdezte. Mi lesz? Na? A fiatal nő érezte, semmi sem lett jobb, sőt a férfi ereje ellen ketten sem érnek semmit, uram, szólt megint a férje, a fia homokkal dobál, a nő intett, hagyd, közben a tompa fiú felállt, úgy hajította egyre a homokot a fiukra, hagyd. A kisgyerek sírva fakadt. Végre, gondolta a nő, végre képes, hogy bőgjön, ha bántják. A férje egy darabig állt, aztán azt mondta, menjenek, jobb lesz, kikerülték a nagydarab férfit, felrángatták a fiukat, fogták a kocsit, a gyereket ölben vitte a férfi.

Otthon nem beszéltek a parkról. Sem reggel, sem este. Ültek az asztalnál, kérem a vajat, mikor jössz haza, értem, be kell vásárolni, a gyereknek elfogyott a müzlije, nincs kávé. Egy hét siklott el így. Aztán péntek lett, a gyerek belázasasodott, akkor hétvégén, mondta a nő, nem megyünk sehová, és a férfi azt felelte, ha verekedni kezdett volna azzal az alakkal, akkor… Akkor, nézett rá nő, mi lett volna? A nő ebben a pillanatban érezte, nem szereti ezt a szőke, esendő férfit. Értette ő, hogy félt a parkban, hogy az a félrészeg állat biztosan összeverte volna, de akkor sem. Valami elromlott. A nő szülei hivatalnokok voltak, a férfit az apja nevelte, az öreg teherautóval fuvarozott vidéken, jól-rosszul, örökké a csőd szélén. A nőnek nem voltak testvérei, a férfinak három nővére. Igen, mondta a nő, lehet, hogy jobb volt így, és nem vagyunk gazdagok. A gyerek miatt volt jobb, mondta a férfi, és a kisfiúra mutatott, nem szabad kitenni veszélynek, és mindenünk van, nem? A fiú ült a konyhában a kis asztalánál, riadtan nézett rájuk. Egyél, mondta a nő, egyél csak. Erre a kisfiú elsírta magát. A férj lehajolt hozzá, suttogott a gyereknek, a nő üvölteni kezdett, ne babusgasd már, olyan lesz, mint te. A férfi felállt, milyen vagyok én, kérdezte, de a nő legyintett, semmi értelme, ne haragudj, hagyjuk.     Aznap nem szóltak egymáshoz, a férfi kivette a hallókészülékét, ült a konyhában, este némán feküdt a felesége mellé. Két halott, gondolta a nő, olyanok vagyunk. A férfi másnap, szombat délután ment el. A hallókészülékét nem vitte magával. Két órával később jött a rendőrség. Fiatal nyomozó állt az ajtóban, bejöhetek, asszonyom, a maga férje a…, a nő bólintott, a nyomozó bejött, a nő hellyel kínálta, a nyomozó elmondta a nőnek, hogy a férje a parkban minden magyarázat nélkül megtámadott egy férfit. Igen, a játszótér mellett ütötte meg egy baseballütővel, de a férfi nem volt egyedül, két ismerőse elkezdte verni a maga férjét, ütötték, rugdalták, valaki hívta a rendőrséget, sajnálom, asszonyom, a férje kómában van, eltört a karja, a szeme megsérült, asszonyom, mi történhetett? A nő hallgatott. A nyomozó elment. A nő ült a szobában. Sírt.