Kőrössi P. József: Gálymese, avagy kocsmai beszélgetésem Hallelujával

Kőrössi P. József

Gálymese, avagy kocsmai beszélgetésem Hallelujával

A könyvet, A rulettkirályt* sok évvel ezelőtt én adtam újra ki, nem véletlen, gondoltam akkor, hogy majd egyszer megint hatni kezd. Gály Lajos története az egyik legsajátságosabb élet íve, amivel találkoztam, amely, most azt gondolom, Magyarország története is egyben, egy ember sorsában – a békeidőkből. Abból az időből, amikor „minden elveszett”, ma pedig vesszen Trianon. A tizenkilencedik század végétől egészen az első világháború közepéig gyűrődik az ő sorsa, akárcsak Magyarországé, és ma tovább a magyaroké. A kiegyezés után vagyunk, de a tespedtség már háború előtti. (Mint a kilencszázhatvanas évek második fele, a kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek. Majd pedig azok a rendszerváltás utániak, az ezerkilencszázkilencvenesek.) Ez az az időszak, amikor könnyen és gyorsan lehet meggazdagodni, könnyen és gyorsan lehet elbukni. Ez az az időszak, amikor felépül – felépül? inkább olyanná épül – Budapest, amilyenben ma is élünk. A budapesti ember, aki voltam. Élünk. Élünk benne is, ha szeretjük, ha nem.

Szeretni fogod Gály Lajos történetét. Kedvenc falusi kocsmámból küldöm neked, úgy, ahogy nekik meséltem a pult mellett könyökölve, Halleluja, legfőbb kocsmáros uram tekintetét keresve. Jó közönség, úgy hallgatja, akárcsak a Végelmesét azokról a magyarokról, akik a magyar határ mentén szerb és horvát katonaként egymásra lőttek, kurvaanyáztak, majd miután nem találtak a lövések, összeölelkeztek.

Gály apja, az öreg Gály, gróf Andrássy György gazdatisztje. A grófot – hatalmas vagyona van –, nem érdekli a pénz. Külföldökön utazik, egy évben egyszer-kétszer megjelenik Kétegyházán, ahol gazdatisztje gazdálkodik. Az öreg Gály minden évben egyszer vagy kétszer eléteszi a könyvelést, amire a gróf ránéz, majd unottan eltolja magától, és megkérdezi: „Mennyi pénz?”

Az öreg Gály nagy vagyont halmoz fel így, több ezer hold földet, és abban bízik, hogy ebből a fia majd nyugodtan megél, van biztonság, fedezet mögötte.

Az öreg Gály iskoláztatja a fiát. Gály Lajos diákként kollégiumban él, megtanul németül, franciául és angolul, a nyelvismeretnek későbbi életében nagy szerepe lesz.

Meghalnak a szülők, Gály Budapestre vergődik, a kávéházak életét éli, barátkozik, az éjszakai társasági élet titokzatos alakja, aki nem jár a Kaszinóba. Azért nem jár, mert nem tagja a 280 fős társaságnak. Később meghívják, a választmány beválasztja, majd négy év múlva kizárja. Mozgalmas történet, amely nem pisztolypárbajjal végződik, hanem annál szerencsésebben (van ez így), mégis rosszabbul – ahogy alább következik.

Ekkor már rabja a kártyának, a szerencsejátéknak.

Gály a kirekesztéstől összeomlik, de van még pénze. Ismerősétől tudja meg, hogy az élet Monte Carlóban a legigazabb. Oda utazik. Monte Carlóban játszik, Nizzában tölti napjait. Fegyelmezetten él, rendszert dolgoz ki magának. Minden nap négy órakor jelenik meg a játékasztaloknál, kilenckor távozik. Nem engedi, hogy az éjszakai élet elcsábítsa. Nincs nő, nincs pia, csak a kártya van. Korának legfegyelmezettebb szerencsejátékosa; na, ebben különbözik, nem olyan, mint itt ezek… Gály számára nincs az a nő, nincs az az ital, nincs az az éjszaka, amiért változtatott volna életvitelén – a csúcs előtt, a csúcson, és az után sem. Az maradt, aki lett: szerencsejátékos úriember. Négy órakor belépett a kaszinóba, kilenc órakor távozott – ha nyert, ha vesztett. Csak a kártya szenvedélyének élt, ennek a szenvedélyének vetette alá magát, mindenét. Nem itthon, nem Mucsán, mint ezek – Monte Carlóban járatta csúcsra magát, és nyer, nyer, és nyer.

Amikor pedig mindent elveszít, és semmije nem marad, öngyilkos akar lenni.

És, amikor először az életben éppen semmije sincs, a kijárati ajtóban találkozik egy rég nem látott honfitársával. Húsz frankot kér kölcsön, mielőtt megöli magát. Vacsorázni akar. A pénzt a kezében érezve nem a vacsoraasztal felé tart, hanem vissza a játékterembe. Háromszor egymást követően teszi a zsetont a 17-esre, azt hiszik, megzavarodott, és mind a háromszor bejön. Iszonyatos mennyiségű pénzt, 150 ezer frankot nyer.

Azonnal visszaadja a kölcsönt (20 frank), ebben is különbözik ezektől. Ekkor tudja meg, hogy egyszer majd mégiscsak végérvényesen elbukik. Honnan tudja meg? Maradjon Gály Lajos titka.

Gály szegényen hal meg, mindenét, ékszereit, ruháit zálogházba viszi, kiürül még a ruhásszekrénye is. Bebizonyosodik, ami nem jellemzi ezeket: Gály úriember marad.

Számot vet arról, hogy apja révén gazdagodott meg nagyon gyorsan, most jön rá, hogy soha nem dolgozott, és boldog sem volt soha.

Kitör a világháború, mindenki szanaszét széled, a fővárosi utcákon ide beszökő, csonkolt emberek jelennek meg, olyanok, amilyenek ma még nincsenek. Ül a budapesti kávéházak teraszán, lát és mesél. Arra vár, hogy megérkezzék az orosz csapatok fővezére, akit ő egyik útján kártyapartira kísért vonaton Bécsből Monte Carlóba. Arra vár, hogy megérkezzen a török hadvezér, aki a másik kártyapartnere volt.

Tisza Kálmán is szerette, majd megtagadta.

Elkezdi írni emlékiratait, halála előtt elégeti, mert azt gondolja, nem dolgozott eleget, nem dolgozott semmit.

Kölcsönre korábban is rendszeresen rászorult, és többnyire, a legnehezebb helyzetben, ha drága pénzért is, uzsorástól mindig kapott. Öregkorában jön rá, hogy sohasem adott. Adósai, akik hatalmas földbirtokait bérlik, haszonélvezői dögivel vannak, de nem fizetnek, és ő, akárcsak gazdatiszt apjának munkaadója, gróf Andrássy György, nem törődik a gazdasággal, pedig lenne mivel.

Elszegényedik, magányosan él. Ekkor kölcsön már nem kér, tudja, miért.

Naszóval… – mondom az elázott szemű kocsmárosnak, Hallelujának, mielőtt a lajoskarókba kapaszkodva elindulnék fölfelé –, Gály Lajos temetésén egyetlen ember jelent meg, az, aki az elhantolást „finanszírozta”, egy bizonyos Dietl Fedor, aki vagy rokon, vagy egy régi rokon fia.

Sok minden van még, Halleluja, Krúdy is megírta – mondom, és ölelgetve a karókat, elindulok a kocsmából fölfelé. A karókat a jóságos falu józanabb népe, az asszonyok rakták ki éppen nekem, meg a hozzám hasonló módon betelepült, mesélő kedvű városi gyüttmenteknek, hogy amikor a sötétben hazafelé tartunk sorban, tíz-húszméterenként legyen mibe kapaszkodnunk. Akinek ez nem elég, azt a cigánygyerekek furikba (targoncába) fektetik – ez lett választott falumban a taxi –, és hazaszállítják.

Leteszem a poharam, a kocsmaajtóból mégis inkább füttyentek egyet, és a lajoskarók helyett, amibe fölfelé menet kapaszkodhatnék, mint a névadó Lajos, furikot kérek, beleültetnek, és a két szolgálatos cigánygyerekkel hazataxizom. Holnap mindenre emlékezni fogok, és fizetek. Alkalomadtán üljünk még egyet, mondom majd holnap ezeknek is, még hadd meséljek.

(Én is az vagyok, szerencsejátékos? – jut eszembe, valahol egy másik életemben, nem a maiban, és nem a tegnapiban. Hiszen döngetem magam előtt az utat, és csak megyek, és csak megyek, és semmit nem érek el. Az én húszasom, amit Gálytól kaptam, egyelőre a tenyeremben maradt, nincs kinek a kölcsönt visszaadni. Nem áll az ajtómban senki.)

Marokháza, 2015. július