Nagy Zopán: Látens, No. II. – Hetedik rész
Nagy Zopán
Látens, No. II. – Hetedik rész
(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)
Bloomsday másnapján, több éves kábulat (és néhány mikro-évszázad) után az utazó – Panoplus néven, néhány énjével, személyiség-kivetüléseivel – a következőket éli át:
A ritmus ma: hártyavékony, árny-kártékony fény-vibráció. Én-kéreg mintázatok, átázott vázlatok a belső part-szakaszokon…
Analízis-kényszer az utazásban is. Vélt és valós boncolgatások: láthatatlan atka-motoszkálás, pókmarás-borogatás, szieszta-idő kifordítás, fülcsengés-révülés, görcsös fonál-bogozás, szerves szövet-kiteregetés… közepette.
Távollét és üresség összeérése, mondhatni: kölcsönhatása; aforizmák rendszerezésének kényszere nemkülönben, akár az összefüggésekben (ismételten) megtalált elkeseredések, a „továbblépések” lehetetlenségének felismerése általi nappal-tétovaságok visszahatásai…
Té- és tovaság a belső távollétben – és az üresedésben való helybenjárás(ok) lehetetlen feloldása. Avagy: feloldások lehetetlensége (az utazásban is).
Nyavalyák felmutatása, tárogatása, kipakolásos átforgatása, fitogtatása… az egyén munkálkodásaiban, a „hiánnyal” szövetkezve, válaszok nélküli aggodalmak hálójában hemperegve. Mert-ugyebár: a mivégett-végnélküli-végeláthatatlanság a hovatovábbal arányosan és intrikusan (is) inhalovány…
Haltál, haltál, haltál…
Éltél, haltál, éltél: haltál…
Haltál: éltél, éltél…
Az agyberendezés agónia-figurái reflex-rángásban mocorognak; a kijárat kéregfalai: nem kijáratok. A sebek (gyakran) hallucinációk, illetve kényszer-képzetek kis pecsétjei... – Szoborjelenések suttognak („hozzám”) egy befalazott ablakon át (sejtve): ők, a megrongált, csonkolt Kariatida-nők… Bio-logikum és metaforák: üzenetek nélküli üzenetei sercegő tátogással… - Ó, amorfitás, ó, esernyőcafrangok (Szentkuthy Miklós nyomán).
A bizarr falfoszlások, mint verstöredékek. Vakolat-repedés, erezet-mélyedés epésen krákogó-nyöszörgő rezzenései.
A „távollét”, illetve a folyamatos „máshol(ban)”-levés paradoxonját, hogy mindez, a lét köznapjaiban, a közösségek, egyének esetleges köreiben, kvázi közelségében ne legyen (elidegenítően) központi vibráció: más és más paradoxonnal „kell” feloldani!
A „kell”: nem a szükségszerűség példája, mindinkább egy-egy lehetséges „jelenlevés” impresszióját, netán illúzióját teszi lehetővé – s (némiképpen) megoldhatja bizonyos találkozások, együttlevések (rész)állapotait…
*
Tompor és aura-lótusz. Teknő-szirom és kolibri-kehely…
Az alfa-állapotok, morfikus félálmok langylég-pszichedelikus derengései ismét látogatnak. – Elnehezedések, bélcsavarodások közötti levitáló, gáznemű látomások ezek…
Saom Paom. Noem Poem. Bator Sator. Poén Noém…
A só és az ember. Finnegan és mi, igen: Dedalus, Mimm, Bloom és Z. Panoplus.
Frescobaldi G-moll fúgáján túli mozgás-gyakorlatok. Íme, egy belassított jelenés: a statikusság kibillenő, szobor-poétikus csoportja a tengerparton.
*
Panoplus egy másik (másikabb) énje is megébred.
Elnézi (elnézést nem kérve más nézőktől), ahogyan éppen – és most: Maxi Mummsz és Carmen Mínusz vibrál-tátog, egymásba-játszva egy hologram-szőttesen, az egyik emlék-falon. Nos, mostanság-nemolyrégen (főleg) ők okozták leginkább a legkevésbé élhetőség valahogyanjait, hogy a Ficak és a Lingam alantasan Pinatrálódhasson az aortálisan fikanciális létminimumban. Netán így volt. Bumm. Sajnos-bizony…
Ott pedig ki is közeledik? A távolibb jelenből a tovább-redőződőként ismert mono-töredezett dobhártya-zizegés feltaláló (ő: Piaras Uaruhaha), aki többek között Naul & Santi megvezetésével is vádolható volt. Egyszer pedig a híres Kötélverők Éves Összejövetelén úgy eresztett 41 gyökeret, hogy észre sem vették. Körbelombozta magát a bedobozolt kipurcanókkal, miközben ő: corpuláns reakciós is volt bokafuttatástól – Ádámcsutkamagzatig; majd hallucinált, mint egy erekció-dús husáng az emlők-közötti éjnappalokban s tükörvetületekként emelkedett fel (az emlegetések csuklásrengetegében), amíg azt az Idő ginje kötelezte…
*
A férfi is felidézi egyik álmát, amely három részre bontható vázlat, és nagyjából így szemléltethető: 1. A Körös és a Tisza „eredete” – beszélgetés kutyámmal. 2. Vadállattal való küzdés. 3. Mimi (eb-ember-eb) átváltozása; vonat a folyóban.
Egy. Bizonytalan. Teljességgel. Hogy szőkén és véres-tejesen hömpölyög, majd átömlik idegen tartományba… Kinek „idegen”? Teljességgel. Bizony… Mimi azt súgja: jobb a szúrós, átláthatatlan, gazzal teli, buja növény-sötétség, mint akármilyen frissen mosott rongyszőnyeg. Főleg a fullasztó nyár város-sivatagának kényszeres pihenő-zárkáiban… Mimi azt vakkantja: harapjak én is, hemperegjek és kússzak az ártér süppeteg, pikkelyes, tetem-maradványos, hínárszagú talaján; és birkózzunk, hiszen én vagyok az apja, és hagyjam is magamat néha…
Kettő. (…) Mert a sötét ház vadját, a „kerberoszi korcsot” csak álcázással és a szeretet éberségével győzhetjük le, ha majd visszazárnak a szédület folyosóján túli láncos, dohos-mocskos várpincébe… A szökésnél a lánc: egyik karomat már letépte…
Három. Mimi immár, mint fürtös leányom… Megmenekültünk? Vagy a küzdés csak fél-álomban történt? Bizonytalan. A vonat ablakkeretig érő vízben siklik. Íme, a folyó áradása, sodrás ellen fodrozódunk… Mimi a mellkasomon; egy barátnő (egy másik kutya?), Nina is hozzám bújik. Az ülésen fekszem sebesülten, s a víz beszivárog. A lányok, az ebek: köldökömből lefetyelnek…
*
Az éles képlátást az ideghártya központi árka teszi lehetővé, s mivel a retina szélei lényegesen széles képet adnak: tekintetünk egyik pontról a másikra vándorolva állít élesre (a fovea centralis-ban, azaz a látógödörben). Bár, merő illúzió, hogy egyidejűleg a teljes képet élesnek látjuk. A bulbus oculi (a kedves nevű szemgolyó) most bepárásodik.
Fókuszálni? (A) centrumra élesíteni? – legutóbbi ébredésénél így személyeskedett, illetve így próbált magától elvonatkoztatni: opálos ablakon át hunyorogva, a férfi…
A Lány pedig egy újabb, szexuális kudarcokkal teli éjszaka után, ekképpen forgatta fejében a magtalan gondolatokat: a betegség varangyként gubbaszt a test (az elme) egyik sötét zugában… Kés lennék a varangyban (tiszta, éles fény), de varangy vagyok – és mérgezett kést forgatnak bennem…
A sötét anyaggal letakart üveggömbben egy szalamandra mocorgott…
A sötétség sűrűsége, mozdulatlansága kissé oldódott. Egy réteg meghasadt valamelyest. Pontosabban: egy réteg éppen csak megbomlott, ám komolyabb be- vagy kilátás nem adódhatott.
(…) -----------------------------------------------------------------------------------------
A szöveget a szerző fotográfiái illusztrálják
