Selyem Zsuzsa: Hamis frank

Selyem Zsuzsa

Hamis frank

Éjjeli két óra tájt a tücskök csak ciripeltek. Sokáig azt hittem, én se fogok tudni semmit ezekről a dolgokról elmesélni. Anyám úgy döntött, édes az élet, csak nem kell semmit észben tartani. Pszichológus nővére inkább meg akarta érteni a dolgokat, emlékezett és értett is nagyjából mindent, de ő hallgatott. 1989 után, a nagy mélyinterjú-láz idején a Beczásy lányokat is felkeresték újságírók és történészek, hogy meséljenek a kitelepítésről. Anyám mesélt volna örömmel a kamerának, most is imád szerepelni, ugye, Tányicska? – de nem jutott semmi az eszébe. Nővére persze emlékezett, de egy hang nem jött ki a torkán, mert fojtogatta a sírás. Szép kis interjú lett.

Nagyapám megírta kitelepítésük történetét abból az egyetlen szempontból, amit lényegesnek tartott: a mezőgazdaság megszervezése. A politikai viszonyok a legkisebb mértékben sem izgatták, elintézte őket annyival, hogy a rendszer hitvány (azért 1989 decemberében, 81 évesen kint van az utcán, benne a forradalomban); a tőlük elszakadt gyermekeinek esetleges pszichés traumája meg se fordult a fejében, vagy egyszerűen nem ismert rá szavakat (de a havi 700 lejből, amit Dobrudzsában nagyanyámmal kerestek, 300-300-at elküldtek a családoknak, ahol a lányok nevelkedtek, ők pedig a maradék 100 lejből gazdálkodtak, aminek legalább a felét elcigarettázta nagyanyám – egészségedre, drága Mami ott kint valahol az égben); a kulturális sivárságot és civilizációs mizériát is elintézte annyival, hogy a tél mindenkinek kikezdi az idegrendszerét. Ám jön a tavasz, és Pistának minden máris pompás, mert felméri a talaj humusztartalmát, a csapadékmennyiséget, az áradások hatását, az öntözési lehetőségeket, és felkiált: „Európa talán legjobb talajösszetételű területe áll a rendelkezésemre, s hatalmas vízpumpa berendezést működtethetek!” (Beczásy István: Bekerített élet. Súlyosan meghúzott kiadás. Literator Könyvkiadó, 1995. p. 65.)

Sokáig nem értettem, hogyan is gondolkodhat így valaki. Ő persze magasról tett rá, hogy értem-e, de 97 évesen valamiért mégis azt akarta, hogy diktafonra mesélje nekem élettörténetét. A hanganyag a gépemen, egy akkori feketerigó is benne fütyörészik. Kérdéseimet nagyapám nem hallotta, s ha megismételtem, csak legyintett, és folytatta azzal, amit ő akart mondani. Az volt az érzésem, hogy nem tekint embernek. Amikor anyámnak ezt elpanaszoltam, mert akkoriban még volt valami indokolatlan felsőbbrendűségérzet bennem a rigókkal vagy a mikrofonállványokkal szemben, anyám azt válaszolta, hogy az apja egyetlen nőt respektált, Mamit. Na, róla aztán alig is beszélt, de mindegy. Most már nagyjából össze tudom rakni magamban, hogy ő a mezőgazdaságon keresztül közlekedett a világgal, köze leginkább a növényekhez és állatokhoz volt, de nem úgy, ahogyan nekem, végső soron politikai alapon, hanem ő erre volt kiképezve a múlt század húszas éveinek végén a hohenheimi főiskolán, és úgy tekintett tudományára, mint szabadságának garanciájára, ahogyan ő írta: „akárki nem rughat belénk”. Írja ezt azután, hogy alig egy éve félholtra rugdosták és módszeresen megkínozták a marosvásárhelyi Szekuritátén.

Az ő létezése, most már látom, a természet ciklusát követte: télen halál, tavasszal új élet, emlékezet nincs, csak különálló történések vannak. Momentumok, ahogyan ő mondta. Ez is egy ilyen momentum lesz, amit nagyapám diktafonra mondott, s én történelmi tanulmányok és anyakönyvi kivonatok alapján hozzáképzeltem.

„Romániának nem volt egyezsége Németországgal, hogy csak úgy kisétálunk egy német egyetemre, de Magyarországnak megvolt. Gyakran vendégünk volt Magyarországról egy főhivatalnok a Mezőgazdasági Minisztériumban, bizonyos Tölgyes István, ő intézkedett, ugyanis a család úgy határozott, hogy engemet mint magyarországit küldenek Németországba, kikerülve a román hatóságokat. Így, ezt most el kell mondjam, mert így kerültem ki Budapestre. Azt a néhány napot, míg az iratok Budapesten elkészülnek, Beczássy Bandynál töltöttem.

Beczássy Andor, Beczássy Bandy talpraesett, ügyes valaki, nyári szabadságát nálunk, Dálnokon töltötte. Sok kép volt róla, de mint a többi, azok is eltűntek az elhurcolásunk idején. Hát úgy röviden megpróbálom elmondani, végeredményben ki is volt ez a Beczássy Bandy, mivel első unokatestvérem volt. Apja a diósgyőri vasgyár vezérigazgatója, akinek három fia volt. Az 1880-as évek második felében, amikor Európában a vasútépítés miatt föllendül a kereskedelem, amit addig szekereken, s ki tudja, hogy végeztek el, a diósgyőri vasgyárnál elkezdtek vasúti síneket gyártani. Még itt nálunk is a sínekbe bele van nyomva, hogy Diósgyőr. Egész Európába szállította a vasúti síneket, kapcsolatban volt az ottani vezetőkkel, s az ő három fiával ingyen vasúti jegye volt egész Európában. Bandy vasúti mérnökit végzett.”

Beczássy Andornak alig is van nyoma, viszonylag alapos kutatás után ennyit tudok felmutatni: 1890 táján Miskolcon megszületett, neve szerepel a diósgyőrvasgyári zenekar történetében, mint aki az 1900-as évi november 18-i népszerű előadáson, ötödik osztályos tanulóként cimbalmon előadott két népdalt. Ugyanebben az évben a diósgyőrvasgyári színjátszók között is megtaláljuk. 1902-ben a miskolci katolikus gimnázium szép térképrajzért kitüntetett II. osztályos tanulója, 1904-ben egy húszkoronás arany jutalomban részesül. Később egy olyan listán szerepel a neve, akik 1915 és 1916 között a háború miatt magántanulói voltak a vasúti tisztképzőnek. 1920-ban a Körösvidék című lap közli házasságkötésének hírét Bácsik Máriával. A Színházi Élet 1929. évi 1. száma a 103. oldalon bemutatja Beczássy Andor elegáns, Kossuth Lajos utca 4. szám alatti, első emeleti ékszerszalonját. C’est tout. Nagyapámnál viszont történelmi szerepet játszott.

„Kiütött a 18-as nyomorúság, az a bizonyos trianoni béke, és itten, Erdélyben a nagy százalékban magyar hivatalnoki kart felszólította a román állam, hogy tegye le a hivatali esküt. Fölvették az itteni vezetők Magyarországgal a kapcsolatot, és onnan azt a tanácsot kapták, hogy ne tegyék le az esküt, mert Románia bele fog fulladni abba a nagy területkapásba, amit úgyse fognak tudni adminisztrálni. Ennek az lett a vége, hogy a hivatalnokok nagy része nem tette le az esküt. A román állam megvonta tőlük a fizetést, és maradtak fizetés nélkül.

Mi köze van ennek az egész dolognak, hogy én ezt elmondottam? El kellett, hogy mondjam. Az történik, hogy a magyar állam elhatározza, hogy ezeknek a hivatalnokoknak Magyarország fogja a fizetését folyósítani. Most előállt az a helyzet, hogy a kezét-lábát levágott Magyarország hogyan tud fizetni, honnan lesz neki pénze? Mikor azon kívül, hogy elvesztette területének kétharmadát, még fizetnie is kell az utódállamoknak.

Te egészen biztosan nem hallottál róla, és a maiak közül nagyon kevesen tudják, hogy létezett egy herceg Windischgrätz Magyarországon.”

Akkoriban tényleg nem hallottam róla. Windischgrätz Lajos, 1882–1968, herceg, játékos és kalandor, a Wekerle-kormány krumplipanamában érdekelt tárca nélküli közellátási minisztere. A román betörés idején magánszorgalomból gerillacsapatot szervezett, s egy szép csíkos állatról nevezte el: Tigris Zászlóalj. Folyamatosan súlyos adósságokban úszott, állítólag 1923-ban a bécsi Jockey Klubban egyetlen éjszaka 3 milliárd koronát veszített. Hamis bankók gyártásával már 1922 táján kísérletezett sárospataki birtokán, nem túl nagy sikerrel. Viszont arra jó volt, hogy összetört szívű patriótaként eszébe jusson a méltó bosszú Trianonért: hamisított frankokkal összeomlasztani a francia gazdaságot. E derék tervnek megnyerte a volt és leendő magyar miniszterelnököt, cserkészvezért és indiánregények rajongóját, Teleki Pált, és egy német szakértő, Arthur Schultze irányításával előbb szintén Sárospatakon, de mivel ott Schultze túl kaolinosnak találta a vizet, később Budapesten, az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai székhelyén berendezték a pénzhamísító műhelyt.

„Természetesen a magyar állam is tudott róla. Hatalmas botrány lett a frank, a franciaországi pénznem hamisítása. Egészen biztos te se hallottál erről. Tehát ezek a sok nyomorúság között ezt választották.”

Hazafias volt nagyapám, milyen is lett volna; csak férfiakkal beszélt egyenlő félként, szocializációját figyelembe véve ezt is értem; de humorérzéke tartotta életben.

„Olyan frankot hamisítottak Magyarországon, hogy utólag se tudta a francia Nemzeti Bank megállapítani, hogy ez most hamis vagy eredeti.”

Mondom, hogy hazafias volt. A tényeknek inkább az felel meg, hogy igen gyatra frankot sikerült az Állami Térképészeti Intézet pincéjében, Németországból vásárolt gépekkel, papírokkal, napokon át gyűréssel és taposással, Zadravecz István tábori püspök áldásával előállítani. A szerencsétlen Jankovich Arisztid vezérkari ezredes ugyanis 1925. december 14-én az első amszterdami pénzváltónál lebukott, és vége volt a dalnak, legalábbis jelenlegi történelmi ismereteink szerint. Nagyapám viszont egy lappangó erdélyi szálról mesélt.

„Tehát Magyarország könnyen fizetett – frankban. Természetesen hamis frankban. Amit főleg Románia szívesen fogadott, közeli barátságban lévén Franciaországgal. A gyermekkoromtól kicsit elkanyarodtunk, de nem csak egy Európát rengető dologról beszélünk most, hanem az én sorsommal is össze volt kötve, mivel Németország felé csakis Budapesten át lehetett eljutni. Én mint 19-20 éves fiú, mit is kerestem volna Budapesten magamra, de a család tudta, hogy ott van Beczássy Bandy, aki nagyon jó pozícióba került azon okból kifolyólag, hogy „azokot a bizonyos frankokot”, amelyeket Romániában ki kellett fizetni az esküt nem tett hivatalnokoknak, valaki át kellett síbolja Magyarországról Kolozsvárra. Beczássy Bandy vállalta ezt a nagyon veszedelmes műveletet. Kolozsvárról volt széjjelosztva Erdélybe. De mint mindig, ahogy mondják, a szeg kibújt a zsákból, a románok tudomást szereztek a pénzszállítmányokról. Bandyt a vasúttól figyelmeztették, nehogy a határ felé menjen visszafelé, mert le fogják tartóztatni. Kolozsváron eldöntik, hogy egy hatalmas ládában, mint valamiféle árut Kolozsváron feladják budapesti címre és elintézik a határnál a még létező magyar hivatalnokokkal, hogy az a láda átjusson minden probléma nélkül. Ez megtörtént.”

Akármennyit is keresgéltem, az időpontok sehogyan sem passzoltak: ha először Amszterdamban próbálják a hamis frankokat beváltani, és ez 1925-ben történik, és ha Beczássy Bandy a hűségesküt visszautasító hivatalnokoknak csempészi át a cuccot, ami csak a trianoni békeszerződés előtt jöhetett szóba, vagyis 1920 júniusáig, akkor vagy (1) hamis frankokkal már jóval 1925 előtt is ügyködtek, csak nem buktak le; (2) igazi pénzt hozott Beczássy, csak nem volt rá semmiféle hivatalos engedély; (3) az erdélyi szál mese.

„Amikor Horthy Miklósék felszámolták a kommunizmust Magyarországon, a belekeveredett ékszerészek és órások együtt menekültek Moszkva felé, otthagyva üzleteket, mindent. A magyar állam bizonyos idő múlva ezeket az üzleteket felnyitotta, leltározta, átvette, és hogy ne legyen mese, mert ezt már én a szememmel láttam, amikor 1927-ben Budapesten jártam, és Beczássy Bandy megmutatta, hogy ezekből a hatalmas vagyonokból, ékszerekből, aranyból, gyémánt, gyönyörű régi órákból, láncokból a Kossuth Lajos utca 2. szám alatt egy állami üzletet nyitottak, s abban az üzletben én végigsétálhattam, mert ennek az üzletnek a vezetését Beczássy Bandyra bízták ellenszolgáltatásképpen a veszedelmes ügyletekért, amiket csinált 1918-ban.”

Ékszerészek? Órások? 1918?

A történelmi adatok szerint összesen 30 000 darab hamis ezerfrankos készült el az Állami Térképészeti Intézetben 1923-ban, ebből csupán 4400 volt, ha nem is éppen elfogadható, de elég jó. Arisztidot 10 millióval kapják el, amiből arra következtethetünk, hogy az elég rosszakat is bevetették. Tehát éppenséggel lett volna mit síboljon Bandy, csak az a baj, hogy 1925-ben már nincs hűségesküt nem tett hivatalnok Romániában.

Képzeljünk hát el egy fiatalembert, aki vasúti szabadjegyével fölszáll a Nyugati pályaudvaron a Kolozsvár felé induló vonat első osztályára, helyet választ egy üres fülkében, könnyed mozdulattal feldobja a csomagtartóba a 10 millió micsodával tömött utazótáskáját, a fogasra akasztja felöltőjét, előveszi újságjait, és békésen olvasgatva megérkezik Kolozsvárra. Az állomás előtt taxiba ül, és bemond egy címet (Deák Ferenc utca 35? Hegedűs Sándor utca 9?), megérkezvén fizet (lejjel, mert nem ejtették fejre, mint Arisztidot), bemegy egy irodába, lekezel az ott lézengő, gondterhelt férfiakkal, eltársalognak erről-arról röviden, majd diszkréten otthagyja utazótáskáját. Átsétál a New York szállóba, megkapja a szobáját, eltölt egy-két kellemes napot, s az egyik reggelinél, amit egy bájos szobalány visz fel neki tálcán, a lágytojás, vaj, lekvár, kenyér, kávé mellett az újságból kiesik egy cetli, amelyen nyomtatott betűkkel az áll, hogy az akció sérült, a határ nem biztonságos, legyen délben az állomáson. Még megreggelizik, lefürdik, fölöltözik, aztán taxit hívat, az állomáson a kollégákkal vált pár szót, és végül elhelyezkedik, mint egy Houdini, a ládában.

Mielőtt végképp eltűnne a szabad világban, Amerikában vagy az örök vadászmezőkön, ki tudja, a jó állam által kifosztott honfitársai vagyonából ékszerszalonja lesz a Kossuth utca 4. szám alatt.

Mi vaaaan? – hagyta abba elülső szárnyainak összedörzsölgetését az egyik tücsök, akit történetesen Alainnek hívtak, Alain Badiou. (Hát nem francia az istenadta?) – Hamis frank Erdélyben? S ha igazi? Nem tökmindegy? Pénzért bármit megkapsz, csak éppen nem tudod, mi az a bármi. Érted: fogalmad sincs, mi az a bármi, de versenyzel érte, és elhiszed, hogy a versenyben mindenkit le kell nyomnod érte. Azon a pályán, persze, amit a versenyre kijelöltek. Odatömörülsz te is, mert elhiszed, hogy nincs más opciód. Ahelyett hogy élnéd az életed ott és úgy, ahogy jó neked. Nem látod, te szerencsétlen, hogy a hamis frank még átverésnek is hamis?