Ugrás a tartalomra

 

Egy balkáni slemil

Végel László legújabb regényét, a Balkáni szépséget cincálta szét az ÉS Kvartett. A kritikai beszélgetéssorozat résztvevői egyébként élvezettel olvasták a könyvet. Legalábbis többnyire. – Szarka Károly tudósítása.

 

Szakad az eső, ráadásul nemcsak hűvösre, kimondottan hidegre fordul az április. Egy kicsit csúszik a kezdéssel az ÉS Kvartett az Írók Boltjában, aztán az Élet és Irodalom kritikai rovatának vezetője, Károlyi Csaba úgy gondolja, nem érdemes tovább várni a potenciális érdeklődőket, ilyen időben ő sem indulna el otthonról, ha nem lenne muszáj. Ezúttal Végel László legújabb regényét, a Balkáni szépséget cincálja szét a kvartett. A kritikai beszélgetéssorozat résztvevői egyébként élvezettel olvasták a könyvet. Legalábbis többnyire.

 

Károlyi Csaba, Visy Beatrix, Kálmán C. György és Bazsányi Sándor pontoztak

A vajdasági Új Symposion folyóirat köré csoportosuló írók egyike, Végel László az Egy makró emlékiratai című regényével robbant be nemcsak a jugoszláviai magyar irodalomba – az anyaországban is elismerték. Figyeltek legújabb könyveire, a Bűnhődésre, a Neoplantára, és az előbbiek által kijelölt úton haladó Balkáni szépségre is, amely egy családtörténeten keresztül vezet végig a huszadik századon, a Monarchia korától a két világháborún át a jelenig. Az unoka meséli el a nagyapa történetét, közben feltűnik mindenféle fura figura, köztük három nő, Ivana, Svetlana és Laura, a balkáni szépségek, akik az elvágyódás, a hatalomváltások és háborúk sújtotta térségből való menekülés jelképei. A szokásos pontozás majdnem egységes képet mutat: a beszélgetést moderáló Károlyi Csaba, illetve Visy Beatrix és Kálmán C. György is nyolcasra értékeli a művet, egyedül Bazsányi Sándortól kap hetest.

Károlyi és Kálmán szerint izgalmas mind a történet, mind a hangvétel, történelmi traumákat ellensúlyozó könnyedsége pedig a cseh prózaírókra, Hašekre, Hrabalra emlékeztet: a jó kedélyű elbeszélő anekdotázik, és annak ellenére is jól szórakozunk, jókat mulatunk, hogy nincs elrejtve a nyomorúság, nem marad háttérben az ijesztő és véres valóság sem. A fura figurákkal kapcsolatban Károlyi megjegyzi, hogy neki egy kicsit egyszerűnek, kidolgozatlannak tűnnek, Kálmán pedig a nem mindig egységes elbeszélői hangot kifogásolja. Utóbbit érzi hiányosságnak Visy is, szerinte Végel feleslegesen bonyolítja a narrációt, de ő is élvezettel olvasta, bár azért bombasztikusnak mégsem nevezné a regényt. Bazsányi viszont – miközben elismeri, valóban olvasmányos a könyv – egyenesen színtelen, szagtalan iparosmunkának nevezi. Számára csalódás volt.

 

Bazsányi Sándor: "színtelen, szagtalan"

„Baj, ha az ember élvezi az olvasást?”, kérdezi a mellette ülő Kálmán, mire Bazsányi azt feleli, az egyszerű örömök gyakran csapnak át tartós unalomba, és ott van például a szintén az egykori Új Symposion köréhez tartozó Tolnai Ottó, aki sokkal izgalmasabbat és kiszámíthatatlanabbat hozott létre ugyanabból az alapanyagból, amiből Végel is dolgozott. Hozzáteszi azonban, hogy nem feltétlenül szerencsések az ilyen jellegű összehasonlítások. Amúgy hézagosnak tartja a regényen végighúzódó családtörténetet, a középgeneráció ugyanis kimarad belőle, amire a többieknek megvan a válasza: a gyerek nem sokat lát az anyjából, ezért nem is tud róla sokat mesélni. Ehhez hasonló nézetkülönbségek előfordulnak még a beszélgetés során, a zászlók, címerek és himnuszok állandó cseréjét a regényben Visy például erőltetettnek gondolja, mire Károlyi megvédi Végelt: éppen ez az ismétlődés tartja fenn a figyelmet, és mutat rá a történelem ismétlődésére.

Ilyen ismétlődés a főszereplő, Slemil keresztnevének többféle variációja is: a férfi hol Johannként, hol Jovanként, hol meg Jánosként jelenik meg, ami a többféle identitásra utal. A vezetéknév pedig Adelbert von Chamisso Schlemihl Péter különös története című elbeszélését idézi meg. A Balkáni szépségben Slemil az, aki mindig veszít, akit mindig megvernek, ő a kisember, aki megfelelési kényszerével és kicsinyes mániáival küzd – a tutyimutyiság, a balfácánság, a slemilség jelképe (a szó a jiddisben szerencsétlent, balszerencsést jelent). A beszélgetőpartnerek véleménye nem egyezik abban sem, hogy ez a figura (és a rá emlékeztető unokája) mennyire érdekes karakter, viszont konszenzusféle alakul ki, hogy az alcím (avagy Slemil fattya) nem túl szerencsés. 

Kálmán C. György: "Baj, ha az ember, élvezi az olvasást?"

Végül valaki a közönség soraiból kér szót, és a kritikák kritikájának kritikájaként hozzáteszi, izgalmas volt a vita, de kevés szó esett az evidenciaként kezelt kisebbségi létről. Ha valahol, akkor az egykori Jugoszláviában tényleg keveredtek a különböző nemzetek, és azzal toldja meg mondandóját, hogy a most is zajló ki- és bevándorlások révén nemsokára a világon mindenki valamilyen kisebbség tagja lesz. Ezzel pedig nemcsak egy újabb olvasatát és a jelenhez való egyik kapcsolódási pontját találja meg a regénynek, hanem rávilágít arra is, hogy olvasó és kritikus, vagyis amatőr és profi olvasó szempontjai néha mennyire eltérnek. Bár kritikus és kritikus nézőpontjai sem azonosak, ezt az elején említett pontszámok nem fejezik ki eléggé: a leglelkesebb Károlyi és a legcsalódottabb Bazsányi értékelése között mindössze egy pont a különbség.

  

Szöveg és fotók: Szarka Károly

Kapcsolódó anyag: Balkáni száz év magány - Balogh Réka Kritikája Végel László regényéről

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.