A Wünsch híd lábainál

Dolmányos vérdudu, gyökérszájú neonhal, Prométheusz Ipari Szövetkezet, Utca utcai kapitányság, a vágy titokzatos trágya, Független Ajakír Felszabadítási Front – ismerős fogalmak  Garaczi László olvasóinak. Az író kolozsvári estjén kiderült: az ilyen humoros kifejezéseket reggel veti papírra, álom és ébrenlét között.

A tavasz végre Kolozsvárra is megérkezett, huzatos még ugyan a város, csípős szél fúj, de már a vastagabb ruháimtól megszabadulva, jókedvűen igyekszem a Bulgakov Irodalmi Kávézó felé az Álljunk meg egy szóra-estre, amelynek ezúttal is különleges vendége van: Garaczi László. A macskaköves Virág utcán dohányozó irodalmárok és újságírók fogadnak, s bár már elütötte az óra a hetet, bizton állítják, egy cigaretta még simán belefér. A kolozsvári irodalmi estek csak akkor kezdődnek pontosan, ha az ember elkésik. A Bulgakov a cigarettatörvény érvénybelépése óta illatos kis lokállá változott, az emeletre is feláramlik a friss kávé illata, a konyhából meg mindenféle sültek aromája csiklandozza orrunkat, az alsó szinten kellemes jazz szól – ezeket az apró részleteket korábban a füst mintha elhomályosította volna.

László Noéminek, az Álljunk meg egy szóra-estek házigazdájának egyik kedvenc írója lehet Garaczi, a lelkesedéséből és felkészültségéből legalábbis erre következtethetünk. Kérdései alaposak,  több fontos műre kitérnek, ugyanakkor frappánsak is, így a nem irodalmár olvasó számára sem válik lapossá az est.

Elsőként arra kíváncsi, hogy a több műfajban is lavírozó meghívott – aki  a prózaírás mellett versel, drámát, forgatókönyvet, publicisztikát  ír, sőt a rádiózást is kipróbálta – akkor is ilyen sokoldalú lenne-e,  ha  nem  az írásból élne. Az író azt vallja, hogy tárca- vagy drámaírásból, az irodalomhoz kötődő társműfajokból sokat lehet tanulni,  ilyen jellegű tapasztalatait szépprózai műveiben hasznosítani tudja. Nem föltétlen az anyagi okok hajtották ezek kipróbálására, inkább a kíváncsiság ösztökélte.

Aki versel és prózát is ír, szinte biztos, hogy  pályakezdőként a lírával próbálkozott. Garaczi azonban kivétel, ő prózistaként indult. Kilenc-tíz évesen írta meg első indánregényét, amely ugyan csak tízoldalasra sikeredett, de olyan elhivattottság volt benne, hogy édesanyjával legépeltette, mindkét oldalra, hogy lapozni lehessen, mint egy igazi könyvet.

Azt is megtudtuk, ha nem válik íróvá, focista vagy rockzenész lett volna. De úgy alakult, hogy nem tudott csatlakozni azokhoz, akik az életben érvényesülnek, bátrak, sikeresek, szeretnek táncolni, boldogok és mosolygósak, na meg kövérek (az író sovány kisgyerek volt), ezért maradt a szépirodalom művelése mellett.

Az Egy lemúr vallomásai-sorozat legutóbbi darabja a 2015-ben megjelent Wünsch híd bildungsromanszerű füzér, amelyből többek között kiderül, hogy az író 1956-ban született. Ha ezt az évszámot a rendszerváltozás előtt kimondta, megfagyott körülötte a levegő. ’56-ot családi mítoszok is övezik, ugyanis olyan helyen laktak Budapest belvárosában, ahol súlyos összecsapások zajlottak. Családja életveszélyben volt, a szomszédos ház falán lövések nyoma árulkodott erről, gyerekként bedughatta az ujját a golyók ütötte résekbe.

Az Egy lemúr vallomásainak második darabja, a Pompásan buszozunk! humorosabb részletekkel rukkol elő; a főhős megmutatja, hogyan ír verset az, aki nem lány, vagyis nem a romantikus témákat részesíti előnyben, ehelyett azt énekli meg, milyen a hús a közértben. Ezt a részt az esten is meghallgathattuk. A lemúr-szövegek ugyanazt az élményanyagot járják körül mindig más nyelvezettel és stílusban. A legutóbbi darab, a Wünsch híd a Pompásan buszozunk!, a Mintha élnél, az Arc és hátraarc fölött áll, összeköti őket, akár egy híd, amelynek lábai a korábbi könyvek.

Elfelejteni a felejtést, könyvet írni a semmiről, leépíteni, amit az előző három mű képvisel, mintha ez az írói intenció motiválta volna a legutóbbi könyv létrejöttét – állapította meg a moderátor, s mint kiderült, rátapintott a lényegre: az új mű hat-nyolc százaléka épül a korábbiakra. Nem újrahasznosítás, inkább „emlékezéspróba, emlékezés-filozófiai kísérlet”.

Míg az előző lemúr-könyvek egy bizonyos életkorra,  problémára fókuszálnak, a Wünsch híd összefoglalja az élet alapmítoszait: a születést, a szerelmeket, a szülővé válást, a kiszolgáltatottságot, az árulást és a hűtlenséget, a diktatúrát, az öregedést és a halált.

László  Noémi a Wünsch hídból hiányolta  a Garaczinál korábban megszokott humoros fogalmakat, fordulatokat (amelyeken a kontextusból kiragadva is kétrét hajolva nevetünk, akár a kolozsvári trolin ülve, mindenki legnagyobb megrökönyödésére), mint például: dolmányos vérdudu, gyökérszájú neonhal, jól dolgozó dolgozó, Utca utcai kapitányság, a vágy titokzatos trágya, Prométheusz Ipari Szövetkezet, Független Ajakír Felszabadítási Front.

Mint kiderült, „nem nőtt le a szerző” (a lenőtteket használja Garaczi a felnőttek helyett), csupán itt egy más stílusú műről van szó. Reggel, mindjárt ébredés után szokott dolgozni, amikor közel van még az álom dimenziójához, és friss az elméje. A felesége sokat tudna mesélni arról, hogy félálomban mennyi hülyeséget hord össze, de aztán délutánra szürke, unalmas emberré válik, estére meg kész „wünsch hídassá” vedlik át, ezért ilyenkor megiszik néhány sört, hogy elviselhetőbb legyen – mesélte nevetve az író. Ahogy telik a nap, egyre inkább becsontosodik a valóságba, ezért az írás kreatív része szigorúan a reggeleké, a „gályaszerű rész”, amikor jegyzetelni, javítani kell, este is megejthető.

Bár műveiben sok minden kötődik a valósághoz, a képzelet is fontos szerepet kap. Élményeit gyakran nem úgy írja meg, ahogy emlékezik rájuk, hanem kiszínezi őket, teret ad a mágikus-mesés mozzanatoknak is. Akkor jó  a mű, ha nem lehet megállapítani, hogy mi az, amit kitalált, és mi valóságalapú történés.

A nyelvi humorról szólva elárulta, hogy bár a kontextusból kiragadva kétségtelenül sokat lehet kacagni ezeken a fura fogalmakon, ő nem röhigcsél, amikor kitalálja, és papírra veti őket. A közönség azonban annál inkább szórakozott rajtuk az est folyamán, amit csak tetézett a szintén humoros Wellness Tarzán című írás felolvasása.

Az est vége felé komorabb témák is terítékre kerültek, például a felnőtté válás, vagy ahogy az író használja: „a lenőttek” problémája, ami némiképp kötődik a diktatúrában eltöltött harminc évéhez is. A diktatúra gyermeki létbe kényszeríti, és javarészt tönkre is teszi az embereket. De ha tudatosan vállaljuk ezt az infantilizmust, védekezési mechanizmusként működhet. Persze a gyermekléthez való ragaszkodásnak alkati, genetikai oka is lehet. A rendszerváltás, a demokrácia kezdetben eufóriával töltötte el, de azt sejtette, hogy a békából nem lesz egyből királyfi, s az átváltozás még ma is várat magára.

Végezetül a Wünsch hídból olvasott föl egy rövidebb részletet, majd a Kolozsvárhoz, Erdélyhez fűződő viszonyáról mesélt. Ez a régió számára egyáltalán nem olyan, mintha külföld lenne, hanem otthonos közeg. Az író nemcsak a Kincses Városban, hanem Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Sepsiszentgyörgyön is megfordult, felesége váradi születésű.

Garaczi beszámolt arról is, hogy a következő könyvében a ’80-as évek budapesti undergroundjáról ír, de a líra is foglalkoztatja,van egy félkész verseskötete, amelyet szeretne mielőbb befejezni.

A következő Álljunk meg egy szóra-est vendége Vágvölgyi B. András lesz.

Varga Melinda