Az irodalom veszélyességéről
motyogás, hajnal
álmomban börtönbe kerültem,
pedig mit sem követtem el,
csak zárult a nehéz ajtó mögöttem,
bent voltam — és bár nem volt rossz,
mégsem éreztem jól magam,
érdeklődtem a tőlem szokott bambasággal,
ugyan mikor is engednek ki,
ha már ok nélkül hoztak be,
s mire válasz jött volna, felébredtem.
álmomban szemét voltam,
mert írtam valamit és megjelent,
valaki, noha semmi oka nem volt rá,
magára vette — mintha nem az irodalom
veszélyességéről beszélnék annyit.
álmomban voltam.
nem sok minden jut eszembe,
de nem óhajtok mások helyett orrot túrni,
még ha elnézhető is, hogy „az irónia a borderline halála”
— és nincs „örökös lélekjárás”,
csak ilyen-olyan logikák mentén felépülő szerkezeti képletek,
melyekkel ugyan messzire nem jut az ember.
már ha egyáltalán jut valahová bármikor és bármivel.
a fénykép nem sikerült
mindenki hall olyan történeteket,
melyeket sosem felejt el. elkezdődik valahol,
de az nem az eleje, mert nincsenek kezdetek,
csak elkezdődik, szinte jeltelen;
zajlik csak megállíthatatlan,
vége sincs, csak a semmi áradó lehe.
mikor már az üres,
betöltésre váró fehér lap sem fenyeget,
de sem egy rettenetes rákosszentmihályi tél,
amikor voltaképp „mindegy”,
mert minden kötél szakad tényleg,
akár ki is rúghatsz a hámból
— nos, ekkor kell igazi bátorság ahhoz,
hogy a lovak közé dobd a gyeplőt
(amikor ideje valami valódi őrültséget csinálni).
hangokat akarok hallani!
ocsmány szagokat vágyom érezni!
rettentő képeket óhajtok látni!
förtelmes ízeket kívánok érezni!
szimpla élmény, ama majdnem semmi.
de nem is szabadulhatunk a gyanútól,
mely önnönmagunkban testesül meg,
ebben a teljességgel természetellenes valamiben,
az evolúcióval végsőkig dacoló húsgépben —
most már biztosan magamra venném, ha megbántanál.
és a seggembe törlöm a kezem — azt hittem,
én lehetek az első kutya, akiből szalonna lesz,
de valójában csak egy kóbor korcs vagyok,
ami a szemétdombon kénytelen vacsorázni.
