Ugrás a tartalomra

 

Vörös István: Vers és vér

 

Vörös István

Vers és vér

 

(Részlet Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre című regényből)

 

         

Vizet locsoltak az arcába. Felriadt, sajgott a tarkója, és sajgott az öntudata. A neve is belesajdult. Úgy érezte, el akarják venni tőle.

Ki vagy, te szörnyeteg? – hajolt közel hozzá egy göndör, barna hajú férfi. Arkelt egy kicsit a barátjára, Edgárra emlékeztette, és így a körülmények ellenére is szimpatikus volt neki.

Értesz minket? – vakkantotta egy sárga kutya.

Lehet, hogy ez valami őslakó – állapította meg egy világosbarna, kicsit kövérkés alak.

Arkel agya vadul járt. Kik ezek? Na, attól, hogy Arkel vagyok már pár órája, még nem kell elfelejtenem, amit Arthur tudott. Az a kis hülye. Ezeket az arcokat az iskolabuszon láttam. Úgy látszik, ők is túlélték a becsapódást. A kutya nem fontos. A göndör neve Ramón. Vagy inkább Ricardo. A dagi meg Ben, ha nem csalódom. Na, neki aztán tenyérbe mászó a pofája! De az én átalakulásom, úgy látszik, valóban komoly, mert láthatólag nem ismernek rám.

Ki vagy, te törvényszegő? – kérdezte a velük levő egyetlen lány. Ő viszont nagyon tetszett Arkelnek. Ha magammal vihetném, el tudnék itt élni életem végéig is. Olyan szép hely. Olyan jó nő. Mekkora hecc igazi embernek, vagy mit bánom én, szörnyetegnek lenni! Húst enni! Verset írni.

Te idevalósi vagy? – kérdezte egy sovány, szőke fiú némi részvéttel a hangjában. – Mitől lettél ilyen koszos? Ugye, te is a buszon utaztál?

Arkel közben kitalálta a taktikát. Megszólalt: Nem tudok semmiféle busz… Busznak? Buszról. Nagyon régóta… itt élek. Ez az én szigetem a kisbolygók tengerében. Megvettem. Ti betolakodók vagytok. Megtámadtatok. Követelem, hogy takarodjatok innen. Nem szabad itt lennetek.

Ha rajta voltál a buszon, ha nem – folytatta Tamás –, tiltott dolgot műveltél.

Azzal, hogy verset írtam?

Nem, azzal, hogy megettél egy élőlényt – csaholta a kutya.

Kérsz te is, kutyuskám?

A kedves megszólításra Cézár ösztönösen a farkát kezdte csóválni. Majd elsüllyedt szégyenében.

Ugye, hogy neked is jólesne egy kis nyers hús? Arkel bácsi szívesen megvendégel! – És a közelben heverő, félig kivett bogárszelvényt a kutya elé tolta. Annak, legnagyobb bosszúságára, csorogni kezdett a nyála.

Te Arthur vagy a buszról, most már emlékszem, a béna kisfiú – ugrott be Editnek.

Mondtam, hogy nem! És egy béna kisfiú hogyan vadászna le egy ilyen szörnyet? – Ez olyan meggyőző érvnek tűnt, amitől Arkel elfeledkezett arról, hogy törje a nyelvet.

Nocsak, egész jól beszéled az űr-eszperantót. Színészkedünk?

Bent azonban valami más foglalkoztatta: Miféle versírásról beszéltél?

Á, nem fontos.

A kutya azonban fölismerte az írást, és azonnal odarohant. Izgalmában most nem tudott megszólalni, csak értelmetlenül csaholt. Ilyesmi Cézárral nagyon ritkán szokott előfordulni. Úgy látszik, megzavarta a nyers hús szaga. Egy valódi császár! Bár megkoronázva még nem volt.

Vigyázz, Cézár, még letaposod! – zörrent rá ijedten a szerző. Ezzel két dolgot is leleplezett.

Szóval van vers! – ment oda kíváncsian Ben. Még sose olvastam ezer évesnél újabb verset.

Az előbb írtam.

Mégis a buszon jöttél, hiszen tudod Cézár nevét – bólogatott Tamás.

Á, ugyan, az előbb már mondtátok. Különben is a leggyakoribb kutyanév.

Lássuk azt a költeményt! – dünnyögte Ben. És olvasni kezdett: Ölni, ölni, ölni, / édesebb, mint élni. Micsoda borzalmas szavak! Te erre még büszke vagy? Aztán hogy van tovább? Nem tudom kiolvasni.

Lehet, hogy jobb lenne, ha hagynánk a fenébe – vélte Edit. – Végül is mi dolgunk egy verssel? Csak nem fogjuk cenzúrázni?

Arkel azonban nem hagyta, hogy elterelődjön a művéről a szó: Csak cenzúrázzatok! Csak önkényeskedjetek! Mégis, honnan van minderre felhatalmazásotok? Kitől?

Tőlem! – mondta Cézár. – Én vagyok ennek a bolygónak a császára.

Enni, enni, enni, / vadul verekedni, // verekedni vadul, / csak ne maradj alul, // legyőzni a szörnyet… – vette át a felolvasást harcias szemtelenséggel Arkel, mintha azt hinné, ezeket a fiúkat és lányokat ugyanúgy legyőzheti, mint a gyanútlan növényevőt. Kisebb volt mindegyiküknél.

Viszolyogtató – jegyezte meg Ricardo, és ez a bírálat rosszul esett Arkelnek.

Ezzel bevallotta a gyilkosságot! – mondta Edit.

Egy verset nem szabad ilyen közvetlenül a valóságra vonatkoztatni – ellenkezett Tamás.

Nyugodtan vonatkoztathatjátok a valóságra! Én költő vagyok. Tihelyettetek is beszélek. Ha nem követitek a példámat, itt éhen fogtok halni. Hallgassátok csak: étvágytól meggörnyedsz, // mindent ételnek látsz, / megharapsz, felzabálsz. // Csak, ha mertél ölni, / akkor kezdtél élni. Sajnos ez a helyzet.

Egy nagy fenét! – förmedt rá Ricardo. – Te beteg vagy. Gyilkos vagy! Gazember vagy!

Jól hallottam?

Persze, hogy jól hallottad!

Gazember vagyok. Végre. Ti viszont senkik vagytok. Elveszett egyetemisták, akiket senki se keres. Nem is fog keresni soha, arra ne is számítsatok, mert nem hiányoztok senkinek. És az is megmondom, hogy miért. Azért, mert nincs bennetek semmi pótolhatatlan.

Azt javaslom, alakuljunk bírósággá, és az Egyetemes naprendszeri törvények meg az Élőlényi jogok chartája alapján hozzunk ítéletet.

Ti akartok fölöttem ítélni? Itt azok a fércművek, amelyeket emlegettek, egyáltalán nincsenek érvényben. Itt, a saját bolygómon én vagyok a törvényhozó, és nekem ezek az ostoba, lapos gondolatok a törvényeitekben egyáltalán nem tetszenek. Ha itt akartok maradni, nektek kell az én törvényeim szerint élnetek. Arkel törvényei szerint.

Mik ezek a törvények? – kérdezte meglepődve Cézár.

Ez nem a te bolygód – szögezte le Ben.

Egy bolygót, akár a legkisebbet sem uralhat egyetlen ember, de még egyetlen ország se – suttogta Tamás, aki maga sem tudta, miért, egyre jobban a vers hatása alá került. – Te ugye boldogtalan vagy, Arkel?

Az voltam. De itt megtaláltam a boldogságomat. Azt javaslom, ti is kóstoljátok meg ezt a csemegét. Meghívlak benneteket egy vadászvacsorára. Megosztom veletek a zsákmányomat, és barátaimmá fogadlak titeket.

A fenének se kell a barátságod! – replikázott Edit.

Nem úgy van az! – vakkantott közbe Cézár. – A felénk nyújtott baráti jobbot tilos elutasítani!

De mégsem ehetünk ebből a véres lakomából! – nyögte Ben, aki váratlanul kozmikus éhséget fedezett föl magában. És azt is, hogy még szolgaként is hajlandó lenne követni azt, aki enni ad neki.

Ez igaz. Nem ehetünk belőle – mondta belső kárörömmel Ricardo, aki leolvasta barátja arcáról az érzéseit. Mert az érzéseket nem olyan nehéz leolvasni, mint a gondolatokat. – Ezért azt javaslom, hogy gyújtsunk máglyát, és semmisítsük meg a tetemet.

Ez meglehetősen összetett javaslat volt. Miből lesz a máglya? Alig nőtt még fa a bolygón, és az égés az oxigénellátásunkat is veszélyeztetheti. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy nincs más mód a kísértéstől való megszabadulásra. Ki gondolná, hogy az állat ilyen masszívan megvan még bennük? Cézár a száját nyalta, és a farkát csóválta. Ben hipnotizáltan nézett maga elé, Edit és Tamás egymás kezét szorongatták. Kár, hogy Nirt, a számítógépet nem tudták magukkal hozni. Ő biztos szolgálhatna higgadt tanáccsal. De egyelőre még nincs megoldva a közlekedése, a mozgása. Így tehát az emberi jellege sem. Őt még nem lehet embernek tekinteni, a többiek pedig, Ricardo gyanúja szerint, egész közel állnak ahhoz, hogy állattá alakuljanak vissza.

Ricardo odalépett a döghöz, fölemelte a hosszúkás testet, ami nem kis erőfeszítésébe került, de meg akarta mutatni, hogy erő dolgában ő áll a legjobban a társaságban, így tehát őrá kéne úgy tekinteniük, mint vezetőjükre. Az állat föltépett sebéből valami vér- vagy szövetnedvszerű, zsíros lé loccsant a kezére. A szaga erős volt, émelyítő és izgató. Ricardo azt vette észre, hogy furcsa módon merevedése támadt.

Hogy leplezze, gyorsan megpróbálta kettőbe törni a testet, majd a két darabot szépen egymásra fektette maga előtt a földön. A folyadékot olajszerűnek érezte, ezért megkísérelte egyszerűen meggyújtani. A kezében a gyújtószerkezet nagyot villant.

Ne! – sikoltott föl magas hangon Arkel.

Ez a törvény! – harsogta Tamás.

Ennek meg kell lenni, császári szavamra! – csaholta Cézár.

És a láng akkor belekapott a kiömlő, sűrű folyadékba, aztán onnan meglepő gyorsasággal terjedt tovább a testre. Fekete, zsíros füst gomolygott körülöttük.

A helyes döntés elégedettségével bámultak a tűzbe. De talán mégsem volt annyira helyes, mint hinni szerették volna. A tetem ugyanis nemcsak égett, hanem a belsejében a hús sülni kezdett. Ínycsiklandozó illatot árasztott.

Ráadásul a felcsapó füst miniatűr meteorológiai jelenséget is produkált. A vízgőz és az apró koromszemek a levegő víztartalmával egyesülve pár méterrel fölöttük gomolyfelhővé egyesültek. Hatalmas volt? Mondjuk ház méretű. Aztán egy újabb felhő kerekedett, ezek egymásnak ütődtek, és jókora villám csapott le tíz méter magasból, a dörgéstől majdnem megsüketültek. Majd még egy, és egy harmadik mennydörgés is következett, kisvártatva eleredt az eső.

Olyan zápor vert végig a körülöttük levő kis területen, hogy egy pillanat alatt tíz fokot hűlt a levegő. Bőrig áztak ugyan, de közben az ég felé fordították a szájukat, hogy a friss, váratlan ajándékvizet ihassák. Édes volt, hűvös, jó szagú.

A tűz kialudt. A hús megsült. Forró illata gőzölögve csapott ki az elszenesedett állatvázból.

Arkel odaugrott, egyetlen ökölcsapással megtörte a szenes vázat, és egy jókora porciót kitépett magának. De amikor meglátta, hogy a kutya farkcsóválva odarohan hozzá, „Kérsz, kiskutyám?” felkiáltással máris nyújtotta neki a darabot, és tépett egy másikat. – Mondtam, hogy meghívlak! Gyertek, egyetek! – és a következő húsdarabot Ricardónak dobta, aki ösztönösen elkapta, aztán már nem tudott parancsolni magának. Amikor látták, hogy a császár és Ricardo is jóízűen falatoznak, már senki nem állt ellen. Két perc múlva egy mohón zabáló hiénafalka hangjai váltották föl a tárgyalás komor, a naprendszeri jogrendet idéző szigorúságát. Mindenki egymagában üldögélt, és rágta a vaskos húsdarabokat.

Az eső elállt. A lábuknál kisebb patakok csörgedeztek.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.