Varga Lilla: Lepkegyűjtő
Varga Lilla
Lepkegyűjtő
A nagyanyám szemüvege még ott hever azon a szecessziós asztalkán. A halála óta senki nem nyúlt hozzá. Már három hónapja, hogy akárhányszor felmegyek, bámul rám üresen. Két légy repked folyton a szemüveg körül, szerintem mindig ugyanaz a kettő, lakásnak használják a nagyanyám szemüvegét.
Sorra tűnnek el a dolgok, hetente, ahogy felmegyek, mindig hiányzik valami, a szemüveghez és az asztalkához viszont nem nyúlt senki. Pontosabban, volt ott egy kis sárgaréz hamutartó is, azt az első héten elvitték, de azóta minden változatlan – az asztalkát tekintve.
Legutóbb a szomszédban lakó hírlapos fiú is ott volt. Az ujjai hegyével az asztalka lapjára támaszkodott, bámulta a most már üres falnak ferdén támasztva árválkodó ingaórát. Régebben volt ott egy kanapé, török szőttessel lefedve, meg egy szintén szecessziós üveglámpa. Meg valami festmény. Arra már nem emlékszem, mit ábrázolt, nem szerettem.
Most csak az ingaóra álldogált ott, repedt üveggel, mozdulatlanul. Azt bámulta a szomszéd fiú. Fekete pólóján nagy fehér betűkkel: HÍRLAP. Abban nem vagyok biztos, hogy ez lett volna a foglalkozása, de mivel mindig ilyen pólókban jelenik meg, az egész ház újságos fiúnak hívja. Lehet olyan harminc körül.
Kulcsa van a nagyanyámhoz, ezért nem lepett meg, hogy ott találom. A hírlapos fiú hozott háromnaponta friss zsemléket a nagyanyámnak, mindig elkerekezett a biciklijén ahhoz a pékséghez, ahol a nagyanyám kedvenc korpás zsemléjét lehetett kapni. Felőlem bármit elvihetett volna, ha már így törődött a nagyanyámmal, ez a minimum. A kulcsot sem akartam tőle visszakérni.
Nem szóltunk egymáshoz, én leültem az egyetlen megmaradt székre, az erkélyajtó mellé. Néha kicsit odapillantottam a hírlaposra, de semmi különös. Pár percig így voltunk, majd elment. Az asztalkán a szemüveg mellett aztán ott hevert már az újságos fiú kulcsa is. Minden más változatlan.
Most sokáig nem tudtam jönni, így kicsit meglepődöm, mikor belépek. Teljesen üres a lakás. Eltűnt az asztalka is a szemüveggel, meg a kulccsal. Nincs már itt az ingaóra sem, a szőnyegeknek is lába kélt, csak egy maradt, egy lábtörlő jellegű az erkélyen. Csupa víz. Ezen a héten sokat esett. Az erkély korlátjának támaszkodom, nézelődöm. Szemben a bácsi megint meztelen. Kint tereget az erkélyen, tök pucér. Nekem háttal áll, a feneke egészen fehér, nagyon elüt egyébként pirosas-barnára sült egyéb testrészeitől. Napozni, úgy tűnik, csak gatyában szeret, teregetni viszont gatya nélkül. A nagyanyám mindig egészen ki volt rajta akadva, de azért néha elég sokáig beszélgettek, estébe nyúlóan, hogy a bácsi végül a hidegre panaszkodva beszaladt felvenni valami nadrágot. Merthogy nem lehetett rajtakapni a teraszon ruhában. Folyton ruha nélkül létezett az erkély kis világában. Reggelizett meg újságot olvasott, meg minden. Most tereget. Rám néz. Mosolyogva integet. Visszaintek neki. Ideje hazamenni.
Nem tudom, említést tettem-e már az újságos fiú szeméről. A nagyanyám gyakran áradozott nekem a hírlaposról, hogy milyen udvarias meg kedves, és láttad már, kincsem, milyen egészen különleges zöld szeme van? Ilyeneket mondogatott, mikor nála üldögéltem, a kis erkélyen, általában egy bögre bodzatea társaságában. Utálom a bodzateát. Az a helyzet, hogy még tízéves lehettem, amikor egy nyáron folyton csak bodzaszörpöt meg bodzateát akartam inni. Azt hiszem, valami film egyik szimpatikus karaktere ihlette hirtelen szenvedély volt ez. Lényegtelen. Azóta nagyanyám abban a téveszmében élt, hogy ez a kedvencem. Ha tudta, hogy jövök, jó előre készült, lefőzőtt két nagy kancsóval, tessék, édesem, tudom én, hogy imádod, emlékszel, azon a nyáron meg nem ittál mást, csak bodzát. Na, így. Nem volt szívem kiábrándítani. A bodzatea meg az újságos szeme állandó társaságom volt abban a lakásban.
Kopognak. Ajtót nyitok. A hírlapos az. Egy darabig nézzük egymást, nem értem, mit várt, hogy talán a nagyanyám nyit ajtót, úgy bámul, egészen meglepődve. Oldalt lépek, beengedem. Bejön.
Kicsit zavartan körbenéz. A nagyanyám által annyira feldicsért zöld szeme kutatva pásztázza az üres lakást. Meglepődve konstatálok két dolgot. Egy, a fehér pólóján a fekete felirat; I ♥ Budapest, így, piros szívecskével; kettő, a szeme nem sima zöld, most, hogy jobban megnézem, kék és barna csíkok – csúfítják? tarkítják? – a megszokott színt. Úgy tűnik, nagyanyám halálával felborult a rend.
– Mindent elvittek?
– Igen.
Csend. Aztán megszánom.
– De nézz körbe nyugodtan.
Bólint, majd elindul a lakás belseje felé. Eltűnik a konyhában. Mikor kijön, üres kézzel persze, egy darabig még az erkélynél álldogál.
– Csak a szilvásgombóc recept... amiatt. Oda akarta adni, még előző nap beszéltünk róla. Tudta, mennyire szeretem a szilvásgombócot, amit csinál.
– Majd utánanézek.
Mondom, és várom, hogy elmenjen.
– Köszönöm.
Becsukom magunk után az ajtót, már nekem sincs kedvem itt lődörögni.
Persze a receptet nem találtam meg, és a hírlapos fiú sem kopogtat már. Nem látom őt, csak néha a biciklijét a kapu mellett, a ház valaha sárga falának támasztva.
A kapucsengő hangja hirtelen berobban a lakás csendjébe. Ijedten ugrom egyet, a nyikorgós parkettán ülök – ültem eddig –, az erkélyajtó előtt. Megnyomom a gombot, kinyitom az ajtót, és várok. Sokkolóan hat a pucér pasi ruhában. Ha nem mutatkozik be a kaputelefonban, nem ismerném meg. Bár barnára sült, ráncos arca meg a folytonos mosolygása elég jellegzetes.
Belép mellettem, körbenéz. Nem is tudtam, hogy feljött néha a nagyanyámhoz, dámázni meg dominózni. Meg néha pókereztek is, kacsint rám, nagy franc volt az öreglány, mondja. Egy pakli francia kártyát nyújt felém, meg Jókaitól A lőcsei fehér asszonyt.
– Böskéé volt, gondoltam, visszahozom.
– Köszönöm. De tessék csak megtartani.
Udvarias huzavona után elmegy, viszi a könyvet meg a kártyát. Visszatelepszem az erkélyajtó elé, bámulom a háztetőket.
Az órás öreg jön velem szemben a keskeny körfolyosón. Így hívtuk őt a nagyanyámmal, az órás öreg. Meredten néz rám, látszik, hogy köszönni akar. Foltos barna nadrág, hózentróger meg fehér trikó a szerelése. Kicsit elszomorító, ahogy görnyedten csoszog felém a papucsában, az állandó halszaggal, ami követi. Nem eszik mást szerintünk, csak halat. Halas öreg is lehetne, de már mindegy. Remélem, vele azért nem pókerezett a nagyanyám. Igazából persze mindegy.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Hallottam, hogy... hát, már csak így van ez. Csak azt akartam... részvétem. Igazán. Nagyon kedves asszony volt. Közvetlen.
– Köszönöm.
– Megkért, hogy javítsam meg azt az ingaórát. Gondolom, tudja melyiket...
– Igen.
– Na. De azon nem volt mit javítani. Átnéztem kívül-belül, szemernyi hibája sem volt. Csak nem ment. Mondtam is neki, emlékszem, Erzsike, kérem, így van ez. Lelkük van. Egyszer úgy döntenek, hogy vége, akkor vége. Leállnak és kész. Nem tehetünk semmit. Nem volt baj azzal az órával... Nem tudtam megjavítani. Nem is lehetett.
– Elvitték már.
– Igen? Talán jobb is így – motyogja, szinte csak magának.
– Ne haragudjon, de mennem kell.
– Persze, persze. Elnézést. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
A csövesnek tegnap nem adtam pénzt. A pucér bácsi járt a fejemben, hogy azért elég furcsák vagyunk mi így összességében, mármint az emberiség, meg hogy a nagyanyám folyton szidta, hogy mit meztelenkedik így mindenki előtt, mégis összejárt vele. Pókerezni. Ilyesmiken merengtem, nem vettem észre, hogy a hajléktalanom, akinek mindig adok valamit, meg akivel néha elbeszélgetek, már leült a padjára. Ilyenkor nem szereti, ha zavarják. Rakosgatja a lim-lomjait a szatyrából ki meg be. Ő itt a legkedvesebb csöves a majorban, a többieket nem ismerem, nagyon hangosak, nem merek odamenni hozzájuk. Kicsit bánt, hogy tegnap figyelmetlenségemben nem adtam neki semmit.
A nagyanyám gyakran hozott ki ide a majorba, hintázni. Semmi más játékot nem szerettem itt a játszótéren, csak a hintát. Néha azon a padon is üldögélt – fél szemmel rám figyelve, fél szemmel ismerősöket keresve –, ahol tegnap a csövesem feküdt.
Tényleg kedvelem. Nem mondtam neki, mégis tudta, mikor meghalt a nagyanyám. Az első napokban még sokat sírtam, sirattam a nagyanyámat. Kint ültem akkor is valami padon, a majorban, bőgtem, mint valami óvodás, akinek elvették a játékát. Úgy is éreztem magam. A hajléktalanom odajött hozzám, kosztól fekete kezével megveregette a vállam.
– Jól van kislány, jól van. Semmi baj. Mind elmegyünk egyszer.
És otthagyott. Azóta nem beszéltünk. Azóta nem sírtam a nagyanyám miatt.
Nyitva az ajtó. Megállok a küszöbön, most veszem észre, hogy a babakék ajtóról hiányzik az a kicsi, rémesen giccses sárga művirágkoszorú. Már csak a kézzel festett névtábla meg a 6-os szám maradt.
Nagyon jó ízlésű asszony volt egyébként a nagyanyám, a lakás tele volt antik apróságokkal, bútorokkal, könyvekkel. Semmiből sem sok, mindenből elég. Pont kellemes. Az ajtó viszont, mintha nem is az ő ajtaja lenne. Pedig ő mázolta, meg én, együtt csináltuk, de egyáltalán nem értettem már akkor sem. Ő meg csak mosolyogva vonogatta a vállát. Néha voltak ilyen kis őrületei a nagyanyámnak. Többek között, mikor magához vett engem, meg azt a szörnyen ronda, ványadt, lapos fejű macskát, a Mózest. Na, az is szép volt.
Gondolataimból hirtelen egy halk, női hang riaszt fel.
– Szia.
Elszakítom tekintetem az ajtóról. Egy lány, egy velem egykorú fiatal nő áll az előszobában, onnan néz rám.
– Segíthetek? Ismerte a nagymamámat? Itt lakott.
Nem válaszolok, csak nézem ezt a finom, elegáns nőt, akinek arcvonásai nagyon hasonlítanak a nagyanyám vonásaira.
– Egy éve lassan, hogy meghalt szegény – folytatja.
Bólintok. Kicsit zavarba jövök, talán mondanom kéne neki valamit, vagy kérdezni, de végül is minek. Egy utolsó pillantást vetve rá meg a babakék ajtóra hátat fordítok, lesietek a lépcsőn, magam mögött hagyom őt, az üres lakást, az órás öreget, a pucér bácsit, a hírlapos fiút, a házat.
„Nagy franc volt az öreglány”, hallom magamban a pucér bácsi nevetős hangját, és mosolyognom kell.
Nem jövök vissza többé.
