Kisslaki László: A bohóc
Kisslaki László
A bohóc
Nem is fájt, mikor Ica néni nekilökött a kredencnek. A felső polcon a poharak is csak azért kezdtek táncba, mert túl közel álltak egymáshoz. A vastag talpú ferencjóska-korsó azonnal alarmra döccentette a díszkendőn a fedett fejű Vilmos-kriglit. A konyhaszekrény tetején unatkozó birsalma pedig csak a vicc kedvéért ugrott le a fejemre. Erre Ica néni leguggolt, és magához ölelt:
– Jaj, szentem, nem akartam, de látod, hogy itt útban vagy. Menj inkább a cirkuszba – mondta, s evvel kezembe nyomott egy tízfillérest. Ennyiért gyakrabban is lökdöshetne, mert a gyerekotthonban nem adnak zsebpénzt. Meg Bandi bácsitól se kaptam egy fillért sem, mikor a múlt héten kihozott a kastélyból. Azt is csak azért, mert Juli nénémet holnap viszik az oltár elé. Pedig itt is lakhatnék, mert Bandi bácsi a gyámom. Meg persze nemrég még Juli nővéremé is az volt, mert akkor még kiskorú volt, s nem menyasszony.
A másnapi esküvő miatt már reggel óta tömve volt az udvar lakodalmasokkal. Most is csak esznek, isznak, mert nem kerül semmibe nekik. Egyesek már alaposan berúgtak. Mit fognak ezek holnapig csinálni?
Ica néninek igaza volt; tényleg útban voltam. A hatalmas nyári konyha tele volt sütő, főző, kipirult asszonynéppel. Állandóan hordták az utánpótlást a lakodalmazó vendégeknek. Ica néni búcsúzásként még megsimogatta a fejemet, és lekent egyet a Komoróci Pistinek a szomszédból. Azért kapta, mert belelépett a bezsírozott tepsibe, amit Ica néni egy pillanatra letett maga mellé, mikor leguggolt hozzám; de Komoróci egy fillért sem kapott a pofonért, pedig ő is útban volt. Az udvaron éppen Bihari Pista és zenekara játszott a purdékkal a kútnál, mert imént vezényelt szünetet nekik Becső Jani, a cipész. Itt is ő volt a násznagy. Ki más?
Már előre nevettek, ahogy felállt a mester a székre, mert faluszerte híres volt a vicces lakodalmi rigmusairól. Pedig Juli néném, a menyasszony még ott se volt. Julit csak holnap viszi Bandi bácsi a templomba. Na, arra én kíváncsi vagyok, mert múltkorában még kútba ugrással fenyegetőzött, ha Soós Lacihoz kényszerítik.
Már az udvaron voltam, mikor eszembe jutott, hogy a pénzt biztos megtarthatom, mert már régóta szinte cirkuszosnak számítok; de viszek nekik egy csirkét. Azért még a páholyba is ülhetek az első sorban. A páholy az azt jelenti, hogy egy támlásszéken ülök, ráadásul egyedül, nem pedig a hozzám hasonló söpredékkel szorongok egy hosszú padon.
Idehaza meg úgyse veszik észre abban a lakodalmi felfordulásban, hogy egy szárnyas hiányzik.
A fészer oldalánál kaptam el a hathetes kendermagost. Nem volt nehéz. A buta csirke, mikor látta, hogy széttárt karokkal megyek feléje, rögvest megsejtette, hogy mi a szándékom, pedig rámosolyogtam. Erre a kendermagos úgy megrémült, hogy állandóan nekiugrott a sűrű drótkerítésnek. De az a hibbant jérce még az ötödszöri próbálkozás után se jött rá, hogy ez így nem fog menni. Ezután persze nem volt nagy kunszt elkapni.
A döglött jércét betettem az ingem alá. Tudtam, nagy lesz az öröm a társulatnál, mikor meglátják nálam a rántani való ajándékomat. Igaz, már sokszor láttam a műsort, de ahogy a Templom tér felé loholtam, eszembe jutott, mint mindig, a legelső előadás, mikor megismertem őket, és életemben először fogtam kezet egy kalapos majommal.
Az úgy történt, hogy aznap, ahogy megjöttek a cirkuszosok, már rögtön odavitt magával Juli nővérem. Ő is csak azért, mert Pepi meghívta.
Annak a meghívásnak meg az a története, hogy Juli néném Terkával, a barátnőjével a fonyódi búcsúba ment nézelődni és vásárfiát hozni. Akkor éppen ott játszottak a komédiások a Vásár téren.
– Azt nem lehetett kihagyni; az ember faluhelyen olyan ritkán jut kultúrához – mondta Terka, és beültek megnézni a műsort.
Az előadás után, ahogy karonfogva nézelődtek a bódék között, a kalácsosnál véletlenül összetalálkoztak a Pepi bohóccal a cirkuszból. A művész urasan bemutatkozott, és leültek beszélgetni egy padra. Majd sokáig sétáltak a mólón és a parti fasorban, és visszamentek a búcsúba. Miután Juli sört is kapott a bohóctól pereccel, onnantól már karonfogva mentek a törökmézeshez. A bódétól már Terka se sétált egyedül. Véletlenül összetalálkozott egy rokonával, akit eddig még sose látott. Mit tesz Isten, az meg éppen ott katonáskodott a fonyódi utászezredben. Nagyon megörültek egymásnak.
Mindezeket Juli néném mesélte nekem még aznap este az istállóban, mikor megjött a búcsúból. Azért ott, mert mióta vendégségbe hozott Bandi bácsi, ott szerettem aludni.
– Persze, hogy tudok titkot tartani – mondtam Julinak, mert már úgy kezdett gondolkodni, mint egy asszony. Ezek után nem csoda, hogy pár napra rá rögtön odamentünk, mikor megjött a cirkusz, és a művészek leverték a sátrat.
Pepi nagyon megörült, hogy meglátta mellettem Julit. Büszke voltam, mikor bemutattak neki. Pepi hozott egy limonádét, aztán elment átöltözni, hogy senki se ismerjen rá a cirkuszban a műsor alatt.
A bilétás kocsiban már akkor is Madám Lejla ült, a szakállas nő. Ő volt az egyik attrakciója a műsornak. Az a szőrös madám a műsora közben nem csinált semmit, csak felügyelte a kecskét, ahogy körbefut a porondon. Igen ám, de a kecske egy zöld nadrágos majmot cipelt a hátán, és szaladt vele öt kört a porondon; aztán – uzsgyi! –, visszanyargalt az istállóba, de a majom nélkül. A madámot később én is Józsi bácsinak szólíthattam, mert neki a Lejla csak a művészneve volt. Ő azóta komédiás, mióta a kocsmája tönkrement Zircen. Így sose találják meg azok, akik keresik. A felesége, Kati néni is fellépett néha – mikor a majom köhögött – mint madárutánzó füttyművész, de leginkább a truppnak főzött.
Az előadás után Pepi megvendégelt bennünket limonádéval és tésztával, amit Kati néni sütött. Még sokáig ottmaradtunk. Juli és Pepi sötétedésig beszélgetett a művészek nehéz, de szép életéről, aztán kultúráról, költészetről meg hasonló marhaságokról. Én inkább a majommal paroláztam, aztán az istállósátorba mentem, ahol a két ló lakott, amelyek szintén felléptek a porondon, mint musztángok, de főként a kocsikat húzták, ha utaztak. Aztán még a sátorban lakott a kecske és az elefánt is. A majom Józsi bácsi és Kati néni kocsijában aludt, de szomorúan, mert magányosan, asszony nélkül.
De még nem beszéltem a nagy barátom, Pepi bohóc művészetéről!
Avval kezdődött a műsor, hogy bejött Alfrédó kapitány, a cirkuszigazgató. Őt egy indiai elefánt követte egy kisvödörrel. Aztán a kapitány kihirdette, hogy ez az állat ingyen megborotvál egy önkéntes jelentkezőt. Nem kell félni, mert az elefánt az ormányával finomabban kezeli a borotvakést, mint a legjobb borbélykisasszony kacsója. Persze, hogy senki sem akart a porondra menni. De volt ott egy néző, akit már a műsor előtt ki akartak dobni, mert mindig leesett a székről, és ricsajozott, hiába pisszegtek neki. Erre az a hangoskodó ember felállt az első sorban, és kitántorgott a porondra. Pedig a mellette ülő asszony megpróbálta visszarángatni a székre. Jót mulattam én is, mert mindenki azt hitte, hogy egy részeg néző az, akit az elefánt megborotvál. A végén, mikor az a nagy állat a habbal teli vödröt a vendég fejére borította, mindenki röhögött rajta, hogy a kenderáztatóig is elhallatszott. De aztán a csúffá tett ember hirtelen ledobta az utcai göncét, és alatta egy lila művésztrikó feszült! Csak akkor derült ki, hogy ő az a világhírű bohóc, a cirkusz fő attrakciója. Az elefánt csak segített neki. Mondom, mindenki kacagott és brávót kiáltott, csak Juli néném nézett szomorúan a hajlongó, tapsot köszönő művészre.
Ezt nem értettem, hiszen kedvelte Pepit. Hát hogyan tudja megállni Juli, hogy ne röhögjön, amikor egy bohócra néz? És még ráadásul szomorú is, és a szeme is könnyes?
Már nem volt messze a Templom. Ahogy a Királyné utca végére értem, oda lehetett látni a térre. Mintha villámcsapás ért volna, megdermedtem.
– A cirkusz eltűnt! Elmentek!
És nekem nem is mondták! Szomorúan, mint egy alvajáró, bandukoltam hazafelé. Legjobban az fájt, hogy Pepi bohóc, a legjobb barátom se szólt, hogy csak úgy otthagyják a falut. Pedig tudtam volna titkot tartani.
Odahaza hatalmas ribillió fogadott. Ica néni kisírt, vádló szemmel nézett rám, mint egy bélpoklosra. Bandi bácsi meg, ahogy meglátott, dühtől lila arccal nekem rontott, és lehúzott egy hatalmas pofont.
– Ez a kis rohadék is tudta, hogy Juli megszökik a cirkusszal! – ordította.
Na, ezt a pofont még egy pengővel se tudná helyrehozni. De erre az ütésre hirtelen minden csalódás és ártatlanul kapott verés, igazságtalanság kitört belőlem. Dühtől bőgve, előrántottam a döglött csirkét az ingemből, amit a cirkusznak szántam. Összefogtam a két karmos lábát, meglóbáltam, és szájon vágtam vele Bandi bácsit:
– Akkor ezt zabálják meg maguk! – ordítottam.
Kirohantam a kapun, és zakatoló szívvel loholtam a vakvilágba.
