A lány, ha húsz – Tamás Dorka versei a Debütben
22 éves vagyok, most diplomázom a Corvinus Egyetem angol nyelvű kommunikáció és médiatudomány szakán, a továbbiakban Angliában, a Sussex-i Egyetemen fogok Gender Studies-t tanulni. Az írás hétéves koromban kezdődött egy tündérmesével, de komolyabban 15 éves koromtól kezdtem el foglalkozni vele.
Verseim a KulTeren és a Holnap Magazin antológiáiban jelentek meg, illetve az Irodalmi Rádió az Év diák költője 2014-es pályázatán dobogós helyezést értem el.
A lány, ha húsz
Tamás Dorka versei a Debütben
Ophelia Budapesten járt
Telihold.
Ophelia sétál a galambürülékes-pisifoltos utcákon.
Fehér ruhája szimbiózisban a holdfénnyel.
Ophelia keres valamit a madarak földjén.
Talán Hamletet?
Talán az elhasznált álmait
lepelbe csavarva a csillagok között?
Ophelia félholt-fehér,
Az éjszakai buszra vár.
Hamlet sehol.
A megállóban részegek kérdezik:
„Ez lenne Ophelia?”
„Ez lenne a halál angyala?”
Igen. Ő az.
Liliomillatú álomba vonja a várost.
Fehér leplét leteríti a macskakövekre,
És beleszeret a városi mesékbe.
Egy tragédia margójára
„To the silent Melpomene, who can express all things with her looks!”
Sírnak az emberek, mert nincs Isten
„Nincsenek istenek” –
Melpomené a könnyeit leplezve
a dráma monológját suttogja.
Zeuszt átkozza, miközben
a szomszédos templom haragja kong,
gyertyák gyúlnak a következő felvonásban,
és vörös láng kíséri az éj altatóját.
Bűntudatot Melpomené minden lélegzetvételével
próbálja megszüntetni, de a tragédia még íródik,
letargikusan körmöli a befejezést,
még a Holdnak is elveszi kedvét.
Vörös fény gyúl szemében,
a tükörbe nézve veszi észre: sír
egy emberiségért vállal kínt,
levetkőzik a múzsa,
a tragédia istennője leplét eldobja.
Habfürdőben néma és védtelen,
akárcsak embertársai, pőre,
kedvtelenül lesz istennő és múzsa,
egy újabb tragédia megalkotója,
egyik kezében kés, másikban maszkok.
a lány, ha húsz
(rájátszás)
a lány, ha húsz, még instabil,
tízcentis cipőkben egyensúlyoz,
gólyalábon ingatag nőiesség.
a lány, ha húsz, már nem kér
bocsánatot, ha életébe
belefért tucatnyi affér.
a lány, ha húsz,
a patriarchátusnak beintve,
szoknyáját libbentve
sétál a mall korzóján.
a lány, ha húsz, kissé
még pityergős,
cigifüsttel teli a tüdeje,
és látszólag elbír mindent.
a lány, ha húsz, esetlenül
teszi keresztbe a bárpult
magas székén lábát,
és fancsali arcokat vág,
ha elkérik a személyijét.
a lány, ha húsz, vörös a szája,
Chanel az illata,
labilis egzisztenciáját
sminkkel takarja.
a lány, ha húsz, már tud egy s mást,
leginkább azt, hogyan (ne) tegye szét a lábát,
ha véreskezű, kegyetlen
költőnő szeretne lenni.
a lány, ha húsz, költeményeit
gyakran kocsmák ihletik,
ahol kiszemelheti áldozatát,
a koktélok mellé gyakran
kevés csak egy szerető.
Halálkeringő
Én vagyok a lány,
aki megszállottan
üldözi a halált.
Keringőzünk álmomban,
éjszaka csak kettesben vagyunk,
a sötétben rálépek lábára,
majdnem kibicsaklik,
és vége szakad a táncnak.
Utána bújócskázunk,
úgy, mint kislánykoromban,
a szekrénybe rejtőzöm el,
azt remélve, senki sem talál rám.
A halált a vékony körvonalakban kell keresni,
a bőrre tapadva, a sziluetten,
hiszen testemet többször megtámadta,
de már tudok néhány cselt s rúgást,
hogyan semmisíthetem meg
előbb én őt, mint ő engem.
a konyha melletti életek verse
egy hagyma sír,
helyettem érzelgősködik,
pedig lehetnék én is,
aki darabokra szedve hever
a vágódeszkán,
késsel vágtak fel engem is.
a hús fekszik a konyhapulton,
nézik, nézik, mint kórházi beteget a műtőasztalon,
csinos pulyka leszek, bőr nélküli,
alig fűszerezett.
egy gáztűzhely mellett találom meg, ki vagyok,
sütök, főzök, takarítok, tehát cselekszem,
a testemet pogácsaformába illesztve szaggatom,
keresem a megfelelő hőfokot,
ahol költővé puhulhatok,
és ahol költő vagyok, ott nő is,
objektum meg szubjektum egyben.
forró levessel öntöm le magam,
folyik az idő testemen,
nők évszázadnyi sorsa,
vörös foltot kezemen hagyva.
