Ugrás a tartalomra

Füredi emlék – Kemény Gabriella versei

 Kemény Gabriella

 

1996. december 20-án születtem, a Corvinus Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán tanulok, Budapesten élek, néhány korábbi versem a Félonline-on jelent meg, máshol még nem publikáltam.

 

 

 

 

Füredi emlék

Kemény  Gabriella versei

 

 

Én és a szörnyeim
 
Félek tőled.
Tátongó szívburkodban elveszve
próbállak megfejteni.
Attól rettegek,
hogy így, minden pillanatodért rajongva
nem kellek majd eléggé.
Tucatnyi szörnyem közül vagy az egyik,
és én szeretem a szörnyetegeimet. 

Arra vágyom, hogy olyan legyek,

mint az a lány, aki utánam érkezett
ma a kocsmába.
Kiállt a jégesőben egy köztéri padra,
és táncolt és nevetett,
míg én az eresz alatt
esőlétől túlcsordult hamutartóba
temettem szorongva, vacogva
a szétrágott végű, csonka csikkeket;
az őrületig akarva továbbra is csak téged,
széttépett, zilált mindenemmel.
 
 
Helyzetjelentés
 
Egy hónapja már, hogy nem te vagy
a legelemibb hajtóerő.
Persze a koránkelés nem megy,
de szerencsére a munkások
a kordonok mögött még mindig 
felriasztanak reggelente;
úgy kalapálnak és ketyegnek,
mint egy felgyorsult, rossz óra.

Nélküled is elfogyott a nyár;
mindegyik kísérletem arra,
hogy magamban megtartsam,
ami talán még menthető, kudarcba fulladt,

helyette maradtak a sebesen tovaillanó napok.
Ma már nem te vagy a legelemibb hajtóerő.
 
 
Dal

Tegnap még meleg füstöt fújtunk a télben,
és chansonok szóltak a Vörösmarty-téren.
Faltuk a hópelyheket, jóllaktunk
az ábrándjainkkal.
 
Egyikük ott bujkált egy körúti szobor alatt,
megijedt, mert azelőtt sosem látott havat.
Fázott, de szerencsére arra járt valaki,
és betakargatta.

Magához szorította, nehogy kimúljon,
mint kora-esti fények az Andrássy-úton,
vagy mint ez a fehér, barátságos némaság,
ha beront a térre a tavasz.

 
 
Füredi emlék

„Itt maradok örökre és fának álcázom magam”

 – sóhajtottam egy kékfrankosat.
„Sok erre a szomorúfűz, de a kéreg nélküli ritka
,

hamar lebuknál” – mondta,
és fogta a kezem, amíg visszasétáltunk
a szívkórház mögötti parktól a sétányra.
Tartott, pedig a fényeket is
elég lett volna követni.
A holdfény olykor eltakarta a vízibicikliket,
míg azoknak neonjai
tizenkét árnyalat per szekundummal
szelték ketté az éjszakát,
de most épp látszottak, és ez vezetett
sarkcsillag híján: a mi kikövezett,
füredi tejutunk a déli part felé. 
Szóval ott volt velem ő, aki
négy estén át fojtogatta modorosan
szilvapálinkába a reggeli terveket.
Hajnalban rendszerint dalra fakadt,
és megszólalásig szép dalokkal temette az időt,
amiből egyébként sem volt sok.
Mindig csak magáról beszélt,
mindig csak szeretetből.
Kezdem azt gondolni, vannak, akiknek csupán
ennyi a feladatuk.
Hogy így is lehet élni,
önzőn és mégis hűen ébresztgetve
a balatoni füzeket.
Azóta is ott fekszem
az ölében, belélegezve a kikötő felől érkező,
pálinkaízű szelet,
és újra meg újra elalszom, mert
szeretem, amikor felébresztenek.
 
 
Házasok
 
Ha nyolckor magukra zárták az ajtót,
És kilenckor abbahagyták a veszekedést,
Aztán tízig üvöltött a meccs a tévéből,
Miközben folyt a sörhab a kanapéra,
Akkor talán tizenegyre már eloltották
A karácsonyról maradt égősorokat,
Majd lefeküdtek, és éjfél után
Felváltva riadtak fel egymás horkolására,
Meg arra, ahogy a szomszéd kövér macskája
Kaparászik a gangra néző ablakon.
 
 
Címtelenek
 
1
 
Nem mindig tudom, hogy épp téged nézlek,
Vagy azt, ahogyan tükröződöm benned.
Mondd, megtanulunk valaha jól időzíteni?
Estére én túl fáradt leszek ahhoz,
Hogy rád gondoljak, reggelre te
vagy túl elcsigázott.
Neked elfogy a borod, nekem a cigim,
egymás szájába csúsztatjuk a szavakat,
sohasem az beszél, akinek kellene. Hidd el,
ha lehetne, átrendezném a napszakokat,
hátha akkor egy holdfényes délelőttön
úgy verődnénk vissza egymás
szivárványhártyájában, hogy még pont
egy-egy slukk maradt mindkettőnknek hátra.
 
2

Csak vicceltél. Rossz vicc volt,
megöleltél, hogy vigasztalj.
Azt mondtad, legszívesebben zsebre
tennél, hogy mindig magadnál hordhass,
aztán együtt törülgettük a könnyeimet.
Ha tudtam volna beszélni, valami olyasmit
nyöszörögtem volna, fázva-vizesen,
hogy én meg újrateremteném belőled
a világot, hogy ha lefekszem a fűbe,
ha beleakad egy ág a hajamba,
vagy szembe fúj a szél, az mind te legyél,
a te kezed és a te leheleted. Meg azt,
hogy ha már megengedted, aludnék egyet
a zsebedben; ott biztos melegebb van.

 
3
Örüljek annak, hogy Pesten éjjel vörös az ég,
vagy kezdjem el használni a „fényszennyezés”
szót, és álmodozzak inkább vízparti feketeségről?
Ha anyukám régen énekelt nekem lefekvés előtt,
most miért nem tudok zenére elaludni?
Ilyesmiken gondolkodom, amikor nem
vagy velem, kényelmetlen, tejútnyi,
kibogozhatatlan káoszokkal odabenn.
Hogy lehet, hogy neked mindig vannak
válaszaid? Tőled kivilágosodnak a partok,
és melletted el tudok aludni végre.
Még zenére is, ha kell. Nem is hallok semmit,
csak figyelem, ahogy belesüppedünk az
éjszakába, aminek te keverted ki a színeit.
 
4
 
Amikor a biciklisek elözönlötték a hidakat,
amikor csupán másfél méter csend virágzott
két, borostyánnal benőtt szakasz között,
és mi olyan természetességgel foglaltuk el
azt a csendet, mintha mindig is a miénk
lett volna, amikor eltűntek a bogarak, amikor
egyetlen, zavarodott madár maradt csak
a felhők alatt, és amikor fölém hajoltál,
hogy megvédj az esőtől, akkor rájöttem,
hogy nem váltam még ennyire eggyé semmivel,
hogy nem zavar, ha leszakad az ég, ha összemos
minket a víz vagy a tömeg: már mi vagyunk.
Két egymásba kapaszkodó hullám egy akvarellen.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.