A világ futóhomok – Dimény H. Árpád versei
A világ futóhomok
Dimény H. Árpád versei
ÉN SÖTÉT FOLTOM
Valahányszor tükörbe nézek,
ott egy sötét folt, bal felől,
mintha láthatatlan résekből
árnyék szivárogna
a járomcsont alatti siralomvölgybe,
ott őrlik egymást porrá a tiszta igék.
Valahányszor tükrömbe nézel,
szemed csillogása
csíkokat vetít arcomra,
a szétterülő fény
kártyaként veti az árnyékokat,
a gondok egyenetlenségeit.
Nézzetek szembe
az arctalan ismeretlennel,
családtagként foglalja el az életteret.
A világ futóhomok,
asszonyaitok arca bánat-fehér,
s a férfiak bőre vörös, kihevült.
Szemöldökük vonala határozott,
arccsontjaik alá gödröt ásnak,
nyaranta feltelnek sárga pocsolyákkal.
ADYDE A CSÓKOD
emlékszem még a romlás illatára,
lépdel mögöttem búsan, fénytelen
az elhagyottak vakító hiánya.
s szerelmed, jaj, azt is elhiszem.
elhittem én már annyi hazugságot,
nyállal ragasztottad rám ál-hited,
férfitestemből boldogság szivárog,
kékesfehérje majdan megpihen.
magad köré vontad a nap délkörét,
követtelek csíkjain a vérnek,
már nem kell régi csókjaimtól félned.
én csak dalolok a szépek szépiért,
míg büszke melled mögött a kegyetlen
az élet friss szelétől visszaretten.
PARAMNÉZIA
csak ne hagynád szanaszét a tested
lám az ágyban már megint ott maradt
ajkad karod csókokkal fojtogat
hamvas húsod mások alatt reszket
ne dobálnád szavaink szanaszét
az év adott bőséges eleget
hová lett az új adag szeretet?
melyikünk pakolta el? megvan még?
bár ne hagynád holnapra a szennyest
s a porban megbújni szeretőket
idegen élet szájszaga öl meg
hiába szeretném itt rend nem lesz
csak ne hagynád mint szöszt ágyunk alatt
elhasznált testem érzéketlenül
látszólag jól de ismét egyedül
nekem csak rendetlenséged maradt
