Pusztában edzett lelkek
Napokat időzött egyedül a magyar puszta közepén, látott tavaszt és kavargó porhót – Halász Margit új regényéhez is eggyé vált a tájjal. A titokzatos vörös nyelvű párduc története szikár, kegyetlen, kemény világba vezeti az olvasót, ahol még a nők is férfinak öltöznek. A regényről Horváth Bence beszélgetett az íróval a Várfok borozóban.
A Várfok borozó nem a legpatinásabb irodalmi szalonok egyike, de a sok évtized dohányfüstjét magukba szívott falak, a rajtuk függő fokos, tiloló, dísztányér, no meg a kocsikerékcsillár remekül passzoltak Halász Margit új regénye, A vörös nyelvű párduc bemutatójához. Horváth Bence, a Kortárs Kiadó főszerkesztője Tar Sándor szavaival nyitotta a családias hangulatú beszélgetést: „Halász Margit témaválasztása, érdeklődési köre, befogadókészsége egyetemes. Nem tud, nem akar besorolódni semmiféle skatulyába. Független, egyenes derekú, szabad, pusztai ember, merthogy az Alföldön született, ahol a szél, a regösök és a táltosok, és ahol a kitekintő szem akadálytalanul a messzeségbe lát.” Tar már akkor ráérzett, milyen fontos szerepet tölt be Halász Margit műveiben a táj – folytatta Horváth Bence –, amikor még nem olvashatta a Tisza-parti Éneklő folyót, a Duna-Tisza közén játszódó Gyöngyhomokot, a Mátra hegyei között bonyolódó Vidróczki-kódex történetét, és A vörös nyelvű párducot sem, amely a Hajdúság kietlen pusztáiba vezet. De vajon honnan ez az erős vonzalom a földrajzhoz, hogy még a szereplők, az események is a tájból pattannak ki?
Halász Margit és Horváth Bence
Margit elmesélte, tízéves koráig egy tanyán élt, s ez meghatározza egész életét. „Tavasszal, amikor szántottak, olyan szép volt a helyéből kifordított föld, hogy én a számba vettem és megkóstoltam. Nagyon mély, minden érzékszervemre ható tájélményeim vannak” – magyarázta az írónő. De abban is hisz, tette hozzá Horváth Bence kérdésére, hogy a tájaknak saját arcuk, géniuszuk, személyiségük van. Amikor például a Tiszánál végzett anyaggyűjtést, nem volt kérdés számára, hogy a Tisza női folyó. „Az első három könyvemben megírtam azokat a helyeket, ahol éltem. Tovább kellett hát lépni, ránéztem a térképre, és Dél-Magyarország, a magyar Szahara kezdett izgatni.” Hogy ráhangolódjunk A vörös nyelvű párduc összetéveszthetetlenül egyedi világára, Zrínyi Gál Vince színművész felolvasta a Ludak című fejezet egy részletét, amelyben Sára és a szeretője megölik a nő a férjét, mert nem látnak más kiutat. A halálra ítélt asszony azonban terhes, és az ítélet szerint előbb meg kell szülnie gyermekét. Végül lovasfutár hozza a hírt, hogy kegyelmet kap.
Az író elárulta: e tíz oldalra rúgó történet alapja egy öt sornyi, korabeli jegyzőkönyv, melyet kutatásai során talált. Hogy miként zajlanak ezek a kutatások, Horváth Bence ebbe is beavatott: Margit mindig odautazik a helyszínre, ebből születnek aztán az olyan lenyűgöző leírások, mint például a Hajdúság madárvilága – nehéz volna felsorolni, hányféle madarat ír le megkapó érzékletességgel a szerző a haristól a pityeren át a gébicsig. „Nem vagyok pusztai ember – magyarázta Halász Margit –, helytörténeti gyűjteményeket kutattam, és persze rengeteg felvételt, filmet néztem a Youtube-on is. De egész más élmény, amikor az a madár a valóságban is felrepül előttem.” Egy daruleírást meg is hallgathattunk – Horváth Bence szerint19. századi műfaj elevenedett meg általa. De az állatok egyébként is fontos szereplői a regénynek, amelynek minden fejezete egy-egy állatnév, s az állatok át is veszik bennük az elbeszélői szerepet, például a madarak figyelik az embereket. Halász Margit ezt a világlátást gyerekkorára vezeti vissza, amikor a csintalanságok elkövetésénél észrevette, hogy a kutya figyeli őt. „Úgy éreztem, ez a kutya mindent tud, és egyszer még szóvá teszi. Azt hiszem, a növények, az állatok sokkal többet éreznek, látnak belőlünk, mint amit gondolunk.”
Zrínyi Gál Vince olvasott fel részleteket
Egyébként most éppen olyan műve készül – árulta el Margit a főszerkesztő kérdésére –, ahol csakis állatok lesznek a szereplők; az ifjúsági regény a hortobágyi madárkórházban játszódik majd. Természetesen valós élményeket szívott magába ezen a különleges helyen, a kórtermekben lábadozó, dobozokban beszállított kicsi és nagy, szárnyaszegett madarak között is. Felkavaróan szép részlet a könyvben a hortobágyi kihajtás, ez is elhangzott színészi tolmácsolásban. Mint Margit beavatott bennünket, húsz éve vágyott már rá, hogy lásson egy ilyen eseményt. „Annyira megihletett a barmok vonulásának ősi, mitikus ereje, hogy muszáj volt megírnom. Amikor megindul több ezer állat, néha eltiporva az apró madarakat – a nagy tömeg, és a kicsi, különálló egyed viszonya izgatott.”
A Vidróczki-kódexhez képest nagyon sötét ez a világ – vetette föl Horváth Bence, amit Margit azzal magyarázott: a puszta kemény, kegyetlen terep. Minden évszakban járt ott, mesélte, volt, hogy kitetette magát az autóból a puszta közepén, s azt kérte, hogy este menjenek vissza érte. Látott tavaszt, látta, ahogy hordja a porhót a szél, de „ebben a szikár, egyenes, kíméletlen világban csak nem és igen van, csak te vagy én, nincsenek átmenetek, köztes megoldások” – fogalmazott az író. Nem utolsósorban igen férfias táj, a nőkre itt nem vár jó sors. A történet egyik sokat szenvedett asszonya is úgy dönt: férfiként folytatja tovább az életét. Ennek a szálnak is egy jegyzőkönyvben bukkant rá az alapjára Margit: egy nő évtizedekig tudta megtéveszteni a környezetét, még katonának is beállt, s végül egy pitiáner apróságon bukott le. „A feministák odalennének a regényért” – jegyezte meg derűsen Horváth Bence, de Margit hozzátette: egyáltalán nem ilyen indíttatásból lett ez nőközpontú regény. A pusztában valójában háromszáz éve ugyanazok a női sorsok ismétlődnek, csak a környezet, kellékek változnak valamelyest.
A Várfok borozó hangulata tökéletesen illett a regényhez
Hasonlóképp nem akarta történelmi regénnyé kerekíteni a művet a Bocskai-szállal együtt sem; Bocskait egyszerűen csak „fejedelemként” emlegeti, és így sem mint történelmi figura, hanem mint magánember foglalkoztatta, elsősorban a felesége szemszögéből. És persze a regény címszereplőjéről, a vörös nyelvű párducszobrocskáról is megtudtunk ezt-azt. Több ihlető forrás is volt, mesélte Halász Margit, például Arany János két sora („De a párduc, vad oroszlán / Végig üvölt a vad pusztán”), sőt egy westernfilm is, amely a préri hangulatával ragadta meg az írót. A döntő felismerés azonban egy vámospércsi – ez az író szülőhelye – kiállításon hasított belé villámcsapásként, amikor a felakasztott Bocskai-zászlón meglátta a párducot. A vörös nyelv és maga a párduc egyaránt jó szimbólumai az érzékiségnek, a bujaságnak, s ez a fejedelem és a felesége viszonyában fontos szerepet kap, ahogy a búcsúzóul felolvasott részletből hallhattuk is.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
Kapcsolódó anyag: Az állatokkal beszélgető író. Kritika a regényről
