Ugrás a tartalomra

 

Zöldhasú óriáskoboldok – Magyar Eszter Csenge versei a Debütben

 Magyar Eszter Csenge
 
 
Zöldhasú óriáskoboldok
Magyar  Eszter Csenge versei a Debütben
 
1992-ben születtem Budapesten. Idén nyáron diplomáztam a Central European University „International Relations and European Studies” mesterképzésén, előtte a Budapesti Corvinus Egyetemen végeztem nemzetközi tanulmányok, valamint kommunikáció és médiatudomány szakon. Verseket öt éve írok.
 
A szalonban
 
Még nem múltam el tizennyolc – ezt állapították meg rólam
a szalonban, pedig akkor már legalább hatvanhárom voltam,
hisz ilyen bolondok, mint én, csak háború idején születhetnek.
A traumatikus élményt emlékezetünk kidobja magából,
elkényelmesedünk, és bolondságunkat
önigazolásként használjuk.
Vannak, akik még megöregedni is lusták.
Nehezemre esett erőt venni magamon,
sétapálcát, hintaszéket és pipát szerezni a közeli bolhapiacon,
mintaábrákat készíteni róluk, magammal cipelni őket,
és győzködni a szakembereket,
értsék már meg végre, az öregség jeleit
kénytelen vagyok magamra tetováltatni,
ha azt akarom, hogy befogadjanak.
 
 
Utóirat
 
„Maga igazán fiatalosan őszült meg.
Csak, mint a százszorszép,
szégyenlősen összecsukta szirmait.
Ilyen félénknek tettette magát.”
„Ugyan kérem – fújta ki az összegyűlt bókok magvait –,
egyszer sem csúszott le jégcsap a torkomon,
így nem csoda, hogy a hajam is inkább a színekbe fagyott.”
 
 
Holtprofi(l)
 
Netmaki-birodalomban töltött
éveim kibabráltak velem:
kifogástalan búvármunka, mely
minden naphalat kifogatott
az elektromos hullámok mögül.
 
A képernyőn légnemű eső.
A portálok fekete-fehér idősávok.
Kifordítom a bőröm.
A test csatolmányai: tüdő, szív, máj, vese
és örökölt, génhibás pózok.
Akinek tetszik, hátával üzenőfalamat feltámasztja
– bízom benne –, tán engem is.
 
 
panellakók
 
még sosem jártál nálunk,
álltál a kapualjban, és azt mondtad:
„itt nincs tíz emelet, csak három.”
        és meztelenül sétáltál tovább az utcán,
pontosabban volt is rajtad ruha, meg nem is.
példamutató király módjára így járultál az emberek elé,
végre magadra ismertél az ónos eső köpönyege alatt,
ez volt a Te sziszegő, fekete vasárnapod.
                                                   
tegnapelőtt mégis beállítottál hozzám,
egy kartondoboz szorult a kezeid közé,
szesztől csöpögő falai mögött
lapult a köpönyeg, szólnod sem kellett,
láthatatlanságod múló tünemény,
csak kérleltél szakadatlan:
„Gyűjtsd össze esszenciám árnyékait
egy sötétebb dobozba!
Cserébe Neked örökre meghagyom
a régiben sistergő, álszent varázslatot.”
 
mégsem fogadhattam el az ajánlatot,
csak óvatosan elhelyeztelek ezen
a szemfényvesztett, hamisszürke képen,
figyelmeztettelek:
„Még nekem is meg kell bocsátanod,
amiért fagypont alatti vérmérséklettel
vágtam át az emberiséget,
azt állítottam, csobogó vizek felszínén mezítlábasan táncolok,
holott volt is rajtam csizma, meg nem is,
s a két, ingatag sarok
olykor a mélybe kopogtatott.”
 
ereszkedjünk hát le a legsötétebb dobozba,
hófehér bőrünk nem lesz többé megtévesztő álca,
az utolsó gyertyát el sem kell fújnunk,
amikor éjfélt üt az óra,
maguktól kipattannak az ablaktáblák,
szemünkből a hideg könny
törött üvegszilánkokban koppan a márványpadlóra,
s ha még így sem elég fekete az élet,
majd sebtében bebújunk a takaró alá,
vagy a madárhangok nélküli, kínos csöndben
rakhatunk fészket egy távoli galaxisban.
 
 
Szitok csöndben
 
Amikor a csönd fátyolfelhői
már nem sokáig rejtőzködnek,
és túl tisztán csillog pupillánkban
a fekete ég,
felerősödnek érzékeink,
és színt vallanak a vak villanypóznáknak:
„átkozni nem lehet hangosan.
kicserepesednek a szavak,
ahogy tűvel kontúrozott ajkadon
a fehér cérna vörösre szakad
 
Nem akarlak többé a neveden szólítani.
Látom, mostanában glóriát növesztettél.
Begyulladt szemű angyalok bájolognak körülötted,
jobbra-balra kapkodod fejed,
alámerülsz a vörös fényzuhatagban.
Arcod éteri, fekete lyuk, melybe időről időre leereszkedem.
Ilyenkor zsákruhánkban fészkelődünk, mint alkalmi sziámi ikrek.
Összenőtt mellkasunk lüktetése pattintja szét a fullasztó zubbonyt,
a giliszták a hátunkon felfelé kúsznak,
és púpjainkon ásítozva jövendőt mondanak:
öreg tevék leszünk, egymástól száradunk porrá a sivatagban.
Kettéhasítva fekszünk majd egymás mellett a homokban,
üvöltünk, megszegve a távolság törvényét,
hogy suttogásnak tűnjön, túl messzire kellett volna menni,
oda, ahol apró, sziszegő pékkoboldok
kilopják a csuporból a baracktölteléket,
majd dühükben egymás arcának tésztabőrére kenik.
 
Átkozni nem lehet hangosan,
minden mozdulatom üvöltő gyűlölet,
megidézem neked a csönd feketéjét.
 
 
Esténként
 
Testem ruganyos,
estébe nyúlik,
az aszfaltcsíkok apró rücskei
rojtok egy repülőszőnyeg szegélyén.
 
Arcomba tenyerel a légszomj,
házunk tetején a zöldhasú óriáskoboldok
nyakukon dagadó erekkel
hegyes állukat megtámasztják,
egyetlen bólintásukra a téglasereg térdre rogyva
fekete kaftánuk szegélyét csókolgatja.
 
Szobámban az infralámpák
fényében rókák járnak a falakon,
a hold orrával tömöm be ásító pofájuk,
majd összekacsintunk.
 
Vakarják a szemem, mint régi cinkosok,
kihúzzák a jól ismert, nyikorgó fiókot.
Üresre szagolják, míg én várakozom,
nem kell arra lakat, ami túl nyilvánvaló.
 
Egy főnix égett szagú húsát
vörös árnyékok vonszolják a vízbe.
Testem lyukas párnahuzatok
tollpihe-ködében.
 
Álmaimban a város felett
terpeszben állok
az égre visszadobott
hullócsillagok között.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.