Ugrás a tartalomra

 

A leáldozott múlttól az „Eleven 11”-ig

A Költészet Napján több évtizedet barangoltunk be Budapesten: a Pinceszínházban az „ősünnep” kezdetét elevenítették fel, míg a Magvető Kávézó megnyitása a jelenből üzent a jövőnek.

  

Nehezen akart elkezdődni a Pinceszínházban a „Költészet napja egykor és ma” című beszélgetés, de bíztunk benne, hogy a „mából” csak nem lesz holnap – és valóban, amikor a műsor résztvevői elfoglalták a helyüket a pódiumon, már lendületesen szökelltünk át az évtizedeken. A beszélgetést vezető Lázár Balázs színművész egyben költő és a Pinceszínház irodalmi vezetője is, így e többes minőségében kérdezgette Tarján Tamás irodalomtörténészt és Falusi Márton József Attila-díjas költőt a jeles ünnep történetéről. Lázár egy beszéd felolvasásával nyitotta az estet, melyről a végén árulta el, hogy Kassák Lajos köszöntőszavai 1964-ből, amikor is április 11-én megnyitották a Gát utcában a József Attila-emlékszobát a költő egykori otthonában. Ez volt a nevezetes év, amikor elkezdték ünnepelni Magyarországon a Költészet Napját.

De miért is fontos ez a dátum a magyar irodalmi élet szempontjából? Ennek megértéséhez Tarján Tamás néhány mondatban is komplett történelmi hátteret festett fel. Az 1960-as amnesztiát követően a kultúrpolitikai vezetők igyekeztek konszenzusteremtő ünnepeket kijelölni, és sikerült elérni, hogy április 4-e közelében egy kulturális ünnep is helyet kapjon. A Költészet Napja egyben sok ideológiai tartalmat „felszívott”, és külön hasznosnak bizonyult, hogy elmozdította a súlypontot március 15-éről. Kassák felkérése is érdekes ebben a történetében (egy ízig-vérig angyalföldi a Ferencvárosban, jegyezte meg ironikusan Tarján Tamás), de még izgalmasabb, ahogy az államhatalom igyekezett a tűréshatárokat tágítani – például a Költészet Napjával egy időben induló Szép versek antológiasorozattal. 

 Tarján Tamás, Lázár Balázs, Falusi Márton

Lázár Balázs előhozakodott az olykor felröppenő javaslattal, miszerint április 11-e lehetne úgy általában a magyar irodalom napja, de ezzel sem Tarján, sem Falusi Márton nem értettek egyet. Falusi szerint a prózát eredendően nehezebb volt átideologizálni, tehát egykor kevésbé tolták előtérbe, a költészet ünnepe pedig a klasszikusoktól ma inkább elmozdult a kortárs irányba, s ez kedvezőbb is az ünnepléshez. Tarján pártolná, hogy legyen a magyar epikának is napja (ahogy a drámának is van), de azt ne a költészettől vegyük el. Az irodalomtörténész a nap pikantériájára is kitért: annak idején elkerülte a funkcionáriusok figyelmét, hogy április 11-e Márai születésnapja is.

Lázár Balázs a korabeli újságcikkekkel színesített visszatekintésben az „aki nincs ellenünk, velünk van” program jegyében lezajlott konszolidáció áldásaira is kitért. 1961-ben szabadul Déry Tibor, ebben az évben indul az Új Írás, és két év múlva publikálni kezdhet Juhász Ferenc és Nagy László, akik addig egy Szirmay nevű pártfunkcionárius tiltása miatt nem jelenhettek meg. Hogy mennyiben volt politikai szándék az írók konszolidálása, arra Tarján Tamás a József Attila-díj létrejöttét említette példaként. Az elismerést 1950-ben, a Baumgarten-díj megszüntetésével alapították, és József Attila neve a proletárköltő-képzet miatt előnyös választásnak tűnt. De az antológiák indítása is a művészetkonszolidáció része volt, például a Tűztánc, amelynek erős vonalasságát ellensúlyozandó később más költőcsoportok felé is nyitott a hivatalosság. Ne felejtsük el, emlékeztetett Tarján, hogy a Szép versek fénykorában elérte a százezres példányszámot. De a színészi verstolmácsolás iskolái is ekkor alakultak ki – például Latinovitsé, Mensárosé –, noha nem mindig a költők tetszésétől övezve: Jékely például „frászt kapott” Berek Kati versmondásától, idézte fel Tarján. 

 A költő és kora

A korabeli sajtókörképből Lázár Balázs kiemelte Somlyó György írását az ÉS-ből, aki Ferenczy Noémi plakátját dicsérte, amely decensen jeleníti meg egy fontos születésnap dátumát (akkor még országszerte kiplakátolták az eseményt), valamint Hegedűs Géza Népszava-beli cikkét, aki szerint ezzel az ünneppel végre kilépünk a nemzetközi porondra. (Tarján emlékeztetett az Üvöltés – Allen Ginsberg – akkori megjelenésére, amelynek első magyar kiadása agyon volt „pöttyözve” a cenzúra jóvoltából.)

A Költészet Napja értelemszerűen összekapcsolódik a József Attila-kultusszal, amely Falusi Márton véleménye szerint erősebb az objektív értékelésnél, vagyis a mítosz legyőzte a recepciót. De tény, hogy József Attila nem azért lett ennyire népszerű (Falusi szerint a legtöbb magyar olvasó egyértelműen őt nevezi meg „kedvenc” költőnek), mert ideológiailag propagálták, hanem épp azért, mert nem tudott ártani neki a kisajátítás. Tarján szerint a Költészet Napja jót tett a József Attila-kultusznak, hiszen például a vidéki Magyarország kapásból Arany vagy Petőfi születésnapját szavazta volna meg – teljes joggal –, nem mellesleg a József Attila Emlékkönyv épp be volt tiltva az ünnep kezdetén. De az irodalmár megvallotta, ő jobban szeretné függetleníteni a költészet ünnepét József Attila kultuszától.

A jelenhez közeledve szóba kerültek a példányszámok, a verseskönyvek hőskorszakának csúcsai, és a mai két-háromszáz példányok. Falusi Márton a korabeli antológiákban egy kicsit a hatalom „önkihelyezését” látja, és nem hisz a mesterségesen felduzzasztott példányszámokban, habár nagy nyeresége volt a kultúrának, hogy a korszak tekintéllyel ruházta fel a költőket. Ma már egyértelműen a popularitás, a szórakoztatás felé mozdul el a költészet és a napja is: itt van például a költők futása (ezt a sporteseményt szombaton rendezték meg Budapesten), vagy a Versmaraton. Az igazán fájó ma a kritika hiánya, jegyezte meg Falusi, vagyis nem a 300 példány az igazi baj, hanem hogy nem jelennek meg értő tanulmányok. 

 Falusi Márton is birtokosa a József Attiláról elnevezett díjnak

Tarján Tamás határozottan nem értett egyet a „felduzzasztott példányszámok” elgondolásával – és a nála csaknem két generációval fiatalabb Falusinak tényleg nem lehet felróni, hogy nincs pontos képe a korszakról. Hiszen, hívta fel a figyelmet Tarján Tamás, a hatvanas-hetvenes évek a magyar könyvkiadás csúcsa volt. Pilinszkyből hetvenezer példány fogyott pillanatok alatt, Baranyi Ferenc egyik verseskötetéből egy nap alatt (!) adtak el 8500 példányt – soha nem látott olvasótáborral dübörgött a költészet. Azzal viszont Tarján is egyetértett, hogy a kritika hiánya súlyos tünete a mai irodalmi életnek, szemben a múlttal, amikor egy verseskötet megjelenését 16-17 magas színvonalú értékelés követte különböző folyóiratokban.

A rendszerváltás aztán mindent átrendezett – állapították meg a beszélgetők. Borult az addigi könyvkiadási és könyvtámogatási szisztéma, s a ránk szabaduló káoszban elég csak napjaink könyvkereskedelmi történéseire gondolni, mennyire benne élünk még az átláthatatlan változásokban. Hogy milyen lesz a jövő költészete, s gépi programok generálnak-e majd verseket? Ezt egyik résztvevő sem tudta megjósolni, a kíváncsi tudósító azonban továbbállt, hogy a jelen Költészet Napjáról saját szemével győződjön meg.

 

Elszabadult költészet

 

A korábban Hátsó Kapuként ismert kulturális zug, amely a Líra Könyváruház hátuljából nyílik, már korábban is sok könyves estnek adott otthont – például az Olvasók éjszakáján. A Dohány utcai üvegezett portálhoz épp Kántor Péterrel együtt értünk oda néhányan, ez szép költészet napi mementó volt, míg aztán belülről kiintegetve irányítottak át minket egy másik bejárathoz, ami a könyvesbolton át vezet a kultúrtérbe. A helyet mától Magvető Kávézónak hívják, és a külső annyiban változott, hogy a polcokon szellősen, jól áttekinthetően a kiadó kötetei sorakoznak. A műsor első blokkja épp a zenés lezárásnál tartott, ám beférni is alig lehetett az érdeklődőktől. Bár a Dés András Trió zenéjét ihletett csendben hallgatta mindenki, a földön-asztalon-mindenütt ülő-álló hallgatóság igazi házibuli-hangulatot keltett. (Nyáry Krisztián például jól bírta füllel közvetlenül a zenekar lábcinje mellett kuporogva.) 

 Nyáry Krisztián a színpad lépcsőjére telepedett

A Magvető Café „Eleven 11” című ünnepélyes megnyitóját a házigazdák összekötötték az ünneppel: „Ezen a napon a költészet elszabadul” – hirdették programjukban. Az ünnepélyes szalagátvágás után összesen tizenegy idén megjelenő magvetős verseskötetből hangzottak el részletek, amelyből öt kötetet mutattak be valamely író-költő kolléga értékelésében. A maratoni programon közreműködő alkotók sora: Balog Judit, Bognár Péter, Erdős Virág, Fehér Renátó, G. István László, Hevesi Judit, Horváth Viktor, Kántor Péter, Kemény István, Nádasdy Ádám, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Pál Sándor Attila, Tóth Krisztina, Turi Tímea, Zilahi Anna.

Két kötet bemutatóját hallgattuk meg a második blokkból. Turi Tímea Anna visszafordul című, frissen megjelent verseskönyvét Tóth Krisztina laudálta. Míg más ilyenkor kezdi pályáját, addig Turi mostanra érett költővé lett – mondta Tóth Krisztina, aki Nádasdy Ádám és Rakovszky Zsuzsa költészetével állította párhuzamba a fiatal alkotóét. Eközben Turi teljesen megújítja a Rakovszky-féle szerepverset, és esszenciális módon sűrít mindent, ami az elmúlt húsz év magyar lírájában történt, de nem kíván semmihez sem kapcsolódni – fogalmazott Tóth Krisztina. Idegenkedik minden harsány megoldástól, pasztell, visszafogott színekkel dolgozik. Attrakciókra sincs szüksége, hiszen mindent tud, amit formáról tudni lehet – jellemezte a kötet verseit a költő, hozzátéve: visszafogottsága ellenére nyugtalanság árad a sorokból. 

 "Anna visszafordul"

Tóth Kriszta több költeményre külön felhívta a figyelmet, de ezek közül is kiemelte a Költészet története címűt, melyben Turi „a vers végső, örvénylő pontját igyekszik kitapintani, míg végül saját gyanakvását is elhagyja”. Tóth Krisztina külön kitért az ilyenkor felbukkanó „női kötet” megnevezésekre – „már előre borzongok tőle”, jegyezte meg –, és hangsúlyozta: nem a női létről beszélnek a versek, hanem az idegenségről, az alá-fölérendeltség dramaturgiájáról. Ezt mutatja be különös érzékenységgel Turi különféle mikroszituációkban, miközben elegáns távolságot is tart tárgyától. Az elhangzottak érzékeltetésére a szerző több versét is felolvasta a kötetből, például a Tükörbe nem tudni nézni, a Csupa magas C vagy a Találkozás című szövegeket.

Egy kis zenei áthangolódás után Pál Sándor Attila Dűvő című verseskönyvének méltatását hallgathattuk meg az estet vezető Szegő Jánostól, aki a távol lévő Darvasi László írását olvasta fel. Darvasi „lapozható, dúdolható” könyvnek nevezte az erős muzikalitású kötetet, amelynek már a címe is a népzenében gyökerezik. A dűvő a népi zenekarok kísérő hangszereinek játékmódja, amikor a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan játszik, vagyis a „hangszerek együttszólása”, ahogy Darvasi fogalmazott. A kötet tétje, hogy képes-e egy húron pendülni a népköltészet és a modern világ artikulációja. Darvasi saját kérdését határozottan igennel válaszolta meg írásában: e versekben hétköznap és múlt, régiesség és modernség fonódik össze, és improvizációnak helye nincs – vagy mégis? 

 Zene a versben

A forma ünneplő ruha, és kevesen viselik olyan természetességgel, mint Pál Sándor Attila – dicsérte az írókolléga a költőt. Az elesett ember keserve, az önmagára ébredő huszadik századi ember, a közösség erőfeszítései mind benne vannak ezekben a szövegekben. Látásmódja pontos és objektív, de sosem hűvös vagy részvétlen. A balladisztikus monológok a sűrítés ragyogó példái – emelte ki Darvasi. Hogy mennyire így van, arról meg is győződhettünk a szerző felolvasása során, akinek pársorosait egytől-egyig érdemes lett volna megjegyezni, olyan fülbemászóak és csontig hatóak. Néhány emlékezetes sorát azért „kimentettük”: „Nem tudod, ki vagyok, egy távolba szakadt rokon / Virágmotívumok a betonfalon” (Táncdal); „A levegő ködlik, mint egy bortól zavaros szemgolyó” (Munkadal); „Ez az ország egy visszeres láb” (Katonadal); „Mikor bizonyosan rájövök, hogy nincs mögöttem semmi, / akkor fogok először nyugodtan hátradőlni” (Gúnydal).

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.