Tokaj bicajon
Simon Adri
Tokaj bicajon
Első nap, amikor megérkezünk, s ez korántsem zökkenőmentes
Mivel biciklit hozunk, a Tokajig végigdöcögő intercityre nem, csak a minden fánál megálló, Szerencsen átszállós sebesvonatra tudunk felszállni. Rónai Zolinál nincs bringa, ő segít hátizsákjaink fel- és lecígölésében. Azaz segítene, ha a békés zötyögésben egyszer csak el nem libegne a szemem előtt az éppen mögöttünk hagyott állomásépület felirata: Szerencs. Pánikszerűen riasztom bóbiskoló útitársaimat, miszerint fennmaradtunk a vonaton! Általános a rémület: még megfordul a fejünkben, hogy Gáborral ugyan elbringázunk innen már Tokajig, de szegény Rónaival mit csinálunk? Kiderül szerencsére, hogy Mezőzomboron is lehetséges az átszállás az utánunk néhány perccel érkező személyvonatra, úgyhogy meg van mentve a nap. A megnyitóra persze így sem érünk oda a Rákóczi-pincébe, s mivel a szálláshelyünk a városka túlsó felén van, a kiállításmegnyitóról is lemaradunk, ennek banális érdektelenségét aztán Zoli hosszan ecseteli a Gólya nevű szolgáltató egység és egyes számú alaptábor csendes árnyán – „nem kell, hogy komplementer színeknek neon árnyalatai legyenek, de azért valami legyen, na”.
Másnap megtekintem az exhibíciót, és talán csak rosszabbra számítok, de egyáltalán nem olyan ramaty, mint ahogy lefestették, sőt, nekem tetszik. Egyszerű vándorkiállítás, könnyen szétszedhető fa panelekből, Arany János pályaművét mutatja be, teljesen vállalható.
Igazából olyan sűrű a program, hogy ha a gyanútlan táborozó pihenni is akar, akkor egyszerűen lemarad erről-arról. Annak, hogy első este mindenhová elmentünk és mindent végighallgattunk, az az ára, hogy a második nap délelőtti tanácskozásról lemaradunk. (Jó, nemcsak a pihenőidő miatt; ezt az összefoglalót a második nap délelőtti tanácskozás alatt írom. Jó lett volna végighallgatni Erős Kinga „aranyos” előadását, amire beültem a laptoppal, hogy majd közben megírom a beszámolót, de sajnos át kellett költöznöm a kollégium társalgójába: hiába vagyok nő, nem tudok egyszerre kétfelé figyelni. Na, mindegy.
Szóval az első napba belefért még egy elég finom vacsora a kollégiumban, aztán egy Misztrál-koncert a Paulay Ede színházban, végül pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia bemutatkozó estje. A Rákóczi Pince emeleti teraszán (ahol korábban még nem voltam, pedig hat éve járok Tokajba, és tök jó hely) Orbán János Dénes mutatja be az öt fiatal alkotót (azaz mutatják be ők saját magukat): Mizser Fruzsina, Bék Timur, Bánkövi Dorottya, Pejin Lea valóban hamvasak, a legifjabb költőlány még csak húszéves, de a rangidős Marcsák Gergely is még csak huszonhét. Lea el is énekli és gitározza jó és a jónál kicsivel gyengébb verseit is, de a nem olyan jó versek is megállják a helyüket dalszövegként, és Leának igazán szép és erős, tiszta hangja van. Az est fénypontja a szemünkben mégis a kárpátaljai Marcsák, akit én már a terényi Héthatár Irodalmi Fesztiválon kinéztem magamnak, hogy mennyire jó, ott a Farkas Wellmann Endre-féle Római disznó-produkció társszínész-költőjeként és zenészeként lépett fel. Fülünket hegyezve hallgatjuk szavalt és gitárral énekelt verseit, megállapítjuk, mennyire tehetséges, és le is csapunk rá az est végeztével. Gábor kérne tőle elhangzott verseket a Magyar Naplóba, de kiderül, hogy azokat már az Irodalmi Jelen hozza, s ezen mókázva ugratjuk egymást, miszerint elszipkázzuk egymás elől a fiatal tehetségeket. No de Gergő szívesen együttműködik más irodalmi projektekben is, senki nem marad le róla.
Aztán a legeslegvégén, másnapba nyúlóan Papp-Für Jánosék koncerteznek még egyet, mialatt és miután a délvidéki Tari István érdekes dolgokat mesél a jelenlegi balkáni helyzetről; arról, hogy meglátása szerint új harcok, s talán háború elé is nézünk, ami az albán, macedón, bosnyák, koszovói hangulatot illeti.
Simon Adri
