Moszkvában esik, Selyem Zsuzsa megáll egy szóra a Bulgakovban
A kolozsvári Álljunk meg egy szóra beszélgető-sorozat legutóbbi vendége Selyem Zsuzsa volt – György Alida járt a helyszínen.
Moszkvában esik, Selyem Zsuzsa megáll egy szóra a Bulgakovban
A macskaköves utca visszhangot ver a talpaim alatt, cseppet sem kecses, finomkodó léptekkel próbálom elkerülni a késést. Csütörtök este van, a város mégis kihalt, csak két emberrel találkozom útközben. Belépek a Bulgakovba. Elindulok az emeleti terem felé, a lépcsőkön az alábbi felirat fogad: „Foglalt. Irodalmi esemény 19:00-tól.” Helyet keresek, mire sikerül kényelmesen elfészkelnem magam, a terem majdnem teljesen megtelik. Az emberek folyamatosan érkeznek. Főként a fiatalok, jelenlegi és volt diákok.
Első kör, a bemelegítő egy Ki mit tud?-ra emlékeztet, a nyeremény a meghívott Moszkvában esik című regénye. A kérdés pedig: Mi a közös Selyem Zsuzsa könyveinek címében? Pár pillanat gondolkodás után végre érkezik is egy válasz: minden cím kétszavas és névelő nélküli. Elfogadták, de a kérdés az est végéig nyitva maradt további válaszoknak, értelmezésnek teret adva. Bizonyos textuális vizsgálatok kimutatták, hogy a nők kevesebb névelőt használnak, mint a férfiak – hangzik el az esten. Elkalandozom néhány pillanatra, vajon mi lehet mindennek az oka, de a következő kérdés visszaránt a kávézó közegébe: van-e felelőssége az írónak abban, hogy hol él?
Természetesen van jelentősége – hangzik a válasz –, a hétköznapokban civilként, munkahelyen, jelen esetben tanárként felelősséget kell vállalni az emberekért, akikkel érintkezünk. Az írás esetében talán más a helyzet, hiszen a szerző mintha a téren kívülre kerülne a munkafolyamat során. Beleveszünk a Zugi-kolostor, a Schloss Solitude kastélyában levő „összművészeti laboratórium” idilli környezetébe, ahová különböző ösztöndíjak által jutott el Selyem Zsuzsa. Ezek a helyek szerepet játszottak nagyobb munkáiban, többek között a már említett Moszkvában esik című kísérleti regény is így született.
A két hangsúlyos hivatás: a tanári és az írói pálya összeegyeztetéséről is beszél a meghívott. A tanári hétköznapok mellett csak kisebb munkákra marad idő, esszék, tanulmányok megírására, viszont ezt már hivatásként tudja művelni, az írás önazonosságot jelent számára. Kezdetben a matektanári munka csak szerep volt.
Bár szinte mozdulatlanul ülök, mégis egyre felszabadultabbnak érzem magam. Aztán rájövök az okára, ez a nő mindig mosolyog. Körbenézek egy kicsit, mindenki mosolyog és figyel. A beszélgetés is ilyen irányba terelődik. László Noémi, a moderátor egy közös emléket mesél még egyetemista korukból. „Nem tanári pozícióban fölült az első padra, és én le voltam döbbenve ettől, mert azt láttam, hogy ez itt egy szabad ember” – meséli, és mi csak nevetünk, hiszen többségünk már tapasztalta azt a közvetlenséget, amelyet Selyem Zsuzsa sugároz ma is a diákok felé. Egy olyan demokratikus pedagógia híve, amely során meg kell szüntetni mindenféle hierarchiát, hiszen a tanár ugyanannyit tanulhat, mint amennyit tanít közben. Persze felvetődik, hogy a megértést vagy a tanulást tartja-e elsődlegesnek. A kérdésben viszont van egy kis csel, hiszen a szorzótábla lesz a példa, amire egyértelműen a megtanulás a válasz. Néhány általános tévhit azért lerombolódik a matematika-egyetemmel kapcsolatban, a meghívott kiemeli, hogy a gondolatmenetek levezetésére esik ott inkább a hangsúly, vagyis a logikára, és nem a magolásra. Ezért is segíthet a matematikai gondolkodásmód az irodalmi életben. Bár megjegyzi, hogy az irodalomban több faktuális tárgyismeretre van szükség.
Szóba kerülnek a versek, Selyem Zsuzsa elmondja, hogy szereti őket a tömörségük miatt, de ő nem ír verset. A tájékozott moderátornak köszönhetően azonban kiderül, hogy mégiscsak akad egy-két költemény a szerző tarsolyában. Ezekkel a versekkel egy addig nem érzett emóciót próbál kifejezni, mint amilyent Király Tamás meggyilkolása után is érzett, de felkérésre nem ír verset, mert nincs meg hozzá a kellő rutinja, inkább csak hátradőlve élvezi azokat.
A következő információtól kissé elszomorodom. Az egyetemünkön tanítottak kreatív írást, de sajnos már megszűnt. Hogyan tanít valaki versírást, ha ő maga nem ír verset? Nos, a művészetek egy része racionálisan, másik része emocionálisan művelhető, és mindkettő ugyanolyan fontos. Minden szöveget önmagához kell mérni, nem a tanár ízléséhez viszonyulni, hiszen minden követés egyben árulás is. Az önálló gondolatok, ötletek megszületése a fontos.
Másfelé terelődik a beszélgetés. Mit kérdez egy nő a nagyapjától, aki diktafonra mondja az élettörténetét, egy olyan nagyapától, akit hősnek neveltek, s így csak hőstörténetet tud mesélni, s kihagyja a kudarcokat? Elsősorban a nagymamáról szeretne minél többet tudni, de a kérdésekre sosem jön válasz. Ennek a generációnak a tagjai csak a fontos dolgokról szerettek beszélni. Csupán két-három adatból kellett összerakni az emocionális viszonyokat. Egy humán értelmiségi mindig átpolitizál, de a nagyapát nem érdekelte a politika, ahogy a humán értelmiségit sem érdekelte a búza. A nagytata története megjelent, saját kéziratában, amennyiben annak nevezhető egy erőteljesen meghúzott szöveg.
A Moszkvában esik című mű erre a diktafonra mondott történetre alapoz, ám állati narrátorokat használ, sőt, a záró fejezetben egy fenyő szemszögéből látjuk az eseményeket. Az állati perspektíva nem teljesen realista, bár a környezet érzékelési módja (szaglás, látás) igazodik az adott állat tulajdonságához, de nem korlátozódik a tudása.
Már rengeteg szó esett a regényről, végre eljutottunk arra a pontra, hogy egy rész felolvasásra kerül. Általában, ha hosszan olvasnak fel, és nem látom a szöveget, akkor félúton elveszítem a fonalat, de ezúttal nem ez történt. Vitt magával a szöveg a Nagymező utcába, ahol egy bagoly mesél haldokló párjának egy vicces történetet a humánokról. Minden apró, első látásra egyszerű kis részlet indokolt, tulajdonképpen egy mikrotörténet, így a regénycímnek is megvan a saját története, a jereváni viccek egyikéből származik.
Az írói felelősség része szavakat adni olyan élethelyzeteknek, amelyeket nem ismerünk pontosan. A nagyapa nem volt hajlandó válaszolni az emocionális kérdésekre, sem a nagymamáról nem beszélt, sem pedig arról, hogy mi történt vele a Securitatén. Óriási morális felelősségvállalás megtalálni ezekre a témákra a nyelvet. Az egyéni felelősségvállalást kellene megtanulnunk, és ez csak úgy lehetséges, ha mi magunk oldjuk meg a saját emberi gondjainkat.
És ha már a gondoknál tartottak, szóba kerültek a könyvkiadás útvesztői is. A bizonyos kiadónál megjelent, de szinte elérhetetlen könyvek. Ez is egy olyan probléma, amiről nemigen beszélnek. Örülünk, ha egyáltalán megjelennek a könyvek, mert mennyivel jobb pénzt adni egy stadionra. Az önálló gondolkodásra ösztönözni veszélyes. Ezt nevezi Selyem Zsuzsa a mai kor cenzúrájának.
A vidám hangulat megtörik, amikor a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kerül szóba. Nem mennek bele részletes fejtegetésekbe, a meghívott már többször elmondta véleményét ezzel kapcsolatban. A Független Mentorhálózat megalakulását nem a KMTG-vel hozza kapcsolatba, ez most csupán egy erős performatív dolog, hogy látható legyen az, amit eddig is csináltak. Az írást sosem a könyvekből tanították, hanem valaki művelte és egy másik személy visszajelzett.
Természetesen mindig vannak elődök, akiket olvasva inspirálódhatunk. Selyem Zsuzsa legújabb regénye kapcsán Franz Kafkát és Virginia Woolfot nevezi meg inspiráló szerzőként. Észrevétlenül, de „eljárt fölöttünk az idő”, így az estnek is vége lett. A közönség szétoszlott, ki haza, ki cigarettázni ment, ki pedig egy másik asztalnál üdvözölte ismerőseit.
György Alida
