Jász Attila – Képlapok a nyári fényfalakra
Jász Attila
Képlapok a nyári fényfalakra
Kedves Fernando,
szobrod mellett ülök a kávéházban
a napon. Kissé merev. Épp rendel,
lendül a keze. Kalap, bajusz, csokor-
nyakkendő. Szemüvege otthon maradt.
Cipője fényes, a keze is. A sok simogatástól.
Én is kézbe veszem. Forró kézfogás, éget
szinte. A bronz milyen forró tud lenni.
Ide jártál kávézni, azért van itt bronz-
asztalnál ülő szobrod. Mellette üres szék.
Ki mer leülni melléd? Turisták, akik nem tudják,
ki is voltál. Ki tudja? A meleg miatt nem
kávét, hanem sört rendelek, egy pohárral
neked is töltök. Tudom, hogy avantgárd éned
nevetne csak magában. Tudom, hogy vörösboros
vagy. Mégis. Ülök még melletted egy kicsit.
Magyar nyelvű könyved kiteszem közénk.
(Lisszabon, 2017. május vége)
Kedves világvége,
még itt nálad is kisütött a nap. Végre.
Végtelen lassú hullámok ostromolják
a hatalmas és kopár sziklafalakat.
Csak szél, szél, szél, zúgás és óceán-
moraj. Egy világítótorony, más semmi.
Szél, végtelen és nyugodt víztömeg,
és a világ vége. Mint a mesében, olyan
földön túlian szép. Akár az utolsó kép
is lehetne az életemben. A világ végéig
elnézném. Hasonlóak vagyunk, ugye?
(Cabo da Roca, 2017. május vége)
Kedves Friderich,
természetesen fehér inget veszek a tiszteletedre,
de nem talállak a házban. Alul, a múzeumban
dokumentumok, egykor kiadott műveid. Felmegyek
a toronyszobádba, ami teljesen üres. Semmi nyoma
annak a másik életnek. Kinézek az ablakon és meglátom,
ahogy csapzott hajjal, magas homlokkal visszanézel rám.
Épp szállsz be a hosszúkás csónakba, és már evezel is.
Érzem. Hogy mosolyogsz közben kicsit idétlenül.
Egy ceruzarajz volt csak bennem rólad verseid nyomán,
meglepődöm, mennyire jól adja vissza vázlatszerű alakod.
Mégsem integetek. Mire megmozdulna általam valami,
egy tétova mozdulatcsíra, már csak egy papírhajót sodor
a Neckar vize a fűzfák alatt. Kihalászom, az elmosódott
sorokból nem értek semmit. Nem tudok németül.
Csak az aláírást tudom kibetűzni a versként tört s
maszált szavak alatt. Scardanelli. Ajtót nyitok magamnak,
hunyorogva, a napsütötte virágokra. Majd rád csukom.
(Tübingen, 2017. június 22.)
Kedves Tivadar,
megtaláltam a konkrét helyet,
egy reprodukció segítségével, ahonnan festetted
a képet. Akár egy képeslap, csak szebb. Mint a jó
művek mindig. Azóta a vízesés tetején, középen
nőtt egy fiatal fa. Alatta, mellette zuhog a víz.
Gondoltam, ez tetszene neked is, talán a remény-
ről szól, amiben mindig is hittél, azt hiszem.
(Jajce, 2017. június vége)
Fotók: Gyarmati Andrea
