Pál Dániel Levente: Álmaink piros sportladája
Miért ne írjak verset?
Mert a versnél a próza jobban fizet,
Egy novella ér szonettből vagy tízet.
Mert hol tízmillió költő vesz körül,
Ott para, hogy majd egyik sem üdvözül.
Mert entert nyomni sokkal-sokkal könnyebb,
Mint kifacsarni egy rímből a könnyet.
Mert ha én unom, hogy lila az egész,
Akkor hiába nyit fel egy szívsebész.
Se érzés, se gondolat, se kósza fing
Vérköreim közt nem nagyon kering.
A nyelvfilozófus halála
A zöld pávaszemű lány tarkón lőtte
a B terminál utasellátójában,
arcra esett, sálja kicsit fojtotta,
nézte hosszú lábát, elgondolkozott,
hogy a nyelv alatti nyelv alatti nyelv
vajon micsoda, ha nem egy csokor virág,
nem a megbocsátás, nem az ismeretlen,
vagy egy sikeres konferencia-előadás
a kortársak profi verseiről,
egy díszvacsora egy Nobel-díjassal –
többet ivott, felvitt egy egyetemista lányt,
kövek a szájban, ahogy érezte a nyelvét,
a nyelve alatti béna salakot,
a repülőúton vele álmodott,
a hiány költészete, a tárgyak formája,
ami a nyelv által válik mégis
elmondhatatlanból elmondhatatlanná,
a szinte tökéletes szövegelemzés –
nagyon régen, amikor a szemöldökfába
verte a fejét, leesett a lóról,
napokig nem beszélt,
feküdt forró és puha tenyerén, nézte,
ahogy a csillogó vérből egy béka iszik
a mítosz narratívája szerint,
és a tök süket dédi napokig olvasott neki –
nem kellett volna két scotch-nál többet innia,
mintha emlékezett volna a lányra,
a második sorban ült, vicsorgott,
kiöltötte a nyelvét a ppt alatt,
éppen arról beszélt,
hogy a modern költészet, például Marno
a nyelv alatti nyelvet hogyan sajátítja el,
ez egy folyamat, a haldoklás folyamata,
ahogy a műtét előtt lezsibbad az agy,
s minden sokkal élesebb, majd tompább,
s az igazi metafizika, ami ebben a nyelvben ölt testet,
az olyan, mint egy fejlövés utáni perc,
nincs katarzis, nincs megszentségesülés,
ezek nem metafizikai fogalmak,
s akkor kirobbant a taps,
működött a könyvtárteremben szokatlan hasonlat,
két ukrán professzor, egy házaspár
hosszan gratulált, az asszony
nem akarta elengedni a kezét,
a fia verseket írt, felakasztotta magát,
ő érti, jajj istenem, ő érti,
koccintottak, Karlhaus a fülébe súgta,
hogy számítson egy fél évre Linzben,
még nem hivatalos, két főre kap szállást, megoldjuk,
nincs két fő, mondta halkan,
nézte, ahogy ott topog
a műmárványon a két magas sarok,
anapesztus, jambus, két anapesztus,
és távolodott: – u – u – u u
a mítoszok nyelve, gondolta, a háború nyelve,
a háborús verseké, ezt értette Ady,
Apollinaire nem, de Pound, Ezra Pound,
máshogy Bernhard, és ha most ezt le tudná írni,
már csak a megfelelő példák kellenek,
és kész a félév, világirodalom, ahogy kérték,
belelopva egy-egy magyart is, saját fordítását,
ha tudná, hol a tolla,
felemelte a kezét, érezte a táska barna bőrét,
ez értelmetlen: a barna bőrtáskát,
hogy nem lehet messze, megpróbálta az árnyékát,
húzni az árnyékánál fogva,
elmosolyodott, ez lehetetlen,
megkérte volna a lányt,
elindult volna a dialógus felé,
töredékekből nem lehet életművet építeni,
mintha ez jutott volna eszébe,
belefújt a vérbe, buborékozott,
elért a nyelv végére, a kimondhatatlanhoz,
ahogy nagyon rég a dédi is –
a megértés miért akkor jön el,
amikor már semmit nem tud kezdeni vele,
gondolta, és miért ennyire olcsó
az utolsó gondolat.
Zónagyerekek
Pár házzal odébb, szinte a Füvészkerttel szemben,
néhány hete történt, még csak nem is velem,
és majd el is felejtettem. Néhány hete tehát,
épp mikor leginkább s legforróbban tombolt a nyár
Pesten, három kisgyerek, cigány mind a három,
egy fejjel egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,
nos, ők hárman egy ócska kempingasztalon,
két vödörrel, egyikben jeges víz, ezért a legkisebb
felelt, a másikban citrom és lime, ez a középső
reszortja volt, míg a harmadik kiabált és a pénzt
vágta zsebre, nos, ők hárman szinte a Füvészkerttel
szemben nyitottak egy limonádébárt, és széles
gyerekmosollyal, fürge kis kezekkel sürögtek,
csinálták, árulták, ahogy a nagyoktól vagy egy
filmben ezt és ahogy látták. Hát, néztem őket,
nem lehetett nem, vagy ugyan nem én, hiszen
ez nem az én történetem, és néztem őket,
majd odamentem, dög meleg volt, sütött a beton,
szikrázott az emberek izzadt homloka, és kértem,
mért ne kértem volna egy limonádét.
A legkisebb rám nézett, tényleg, bácsi, és tényleg,
mire úgy megörültek, ugráltak nevetve, egy fejjel
egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,
és kiabálták, juhú!, juhú!, dejó!, majd fizettem,
ahogy illik, s az első korty után, nem volt rossz,
főleg így, azért megkérdeztem, mire gyűjtenek,
s egymásra néztek, és rám, majd szinte egyszerre,
hogy csokira, bácsi, csokira, máshogy nem telik.
(Kinn cigiztem, felém jött az utcán…)
Kinn cigiztem, felém jött az utcán,
nem volt benne semmi különleges,
egy lány volt, barna, mosolya
mintha kérte volna, viszonozz, nevess,
de csak jött felém, kutyája kedves
botorkálással utána, ballagott
tőle balra, öreg jószág, néztem,
meztelen melle átütött a nyári ruhán,
szemét leszegte, ahogy mellettem el,
kutyája felnézett, ahogy mellettem
megállt, meghajlott, mint egy kifli,
aprókat topogott, helyet keresett,
ahol minden hely ugyanolyan,
nézett rám, mint aki megbocsát,
s megállt a lány, háta mögött a nap,
kis terpeszben visszafordult,
s egyik kezével épp csak eltakarta,
hogy nincs rajta semmi más…
rám nézett, a kutyára, rám, majd
visszasétált, s haja, épp csak egy
pillanatra hozzáért a véletlenül
felé lehelt füst meztelencsigáihoz,
hátraléptem, megsimogatta a kutyát,
odébb terelte, pár lépéssel csupán,
a sarokra, ahol talán jobb az ugyanolyan,
és néztem, s egy pillanatra eszembe
jutott, csacskaság, vele vajon jobb
lenne-e az ugyanaz, sütné e mindig
így a nap, mikor rám néz vagy
megsimogat vagy odébb terel
vagy ételt rak elém, vagy vár
valahol… és átmentem az út túlsó
oldalára, és mondtam magamnak,
ne nézz vissza rá, ne nézz vissza,
de ezt harminc fölött, mert épp ennyi van,
már nem lehet úgy, ha egyáltalán,
és megfordultam, és láttam, hogy
felnéz a kutya, ahogy megáll,
meghajlik teste, mint egy kifli,
aprókat topog, jó helyet keres,
ahol minden hely ugyanolyan,
és a semmibe néz, maga elé,
de gazdája rám, és szemében
ijesztő félelem, szinte rettenet,
mintha nem lenne megbocsátás,
mintha nem kutyát sétáltatna,
mintha nem csak ácsorogtam,
cigiztem volna az utcán,
mintha haja nem csak épp
egy pillanatra ért volna hozzá
a véletlen felé lehelt füst
meztelencsigáihoz.
Puha álmok jöttek, meséljem hogyan?
Elmeséljem, mi volt az álmom,
mit álmodtam tegnap éjszaka?
Szemed fényes puhasága
bontott s vont feléd.
Elmeséljem, mi volt az álmom?
Széthajtottad szemhéjad lapjait,
az onnan felreppenő bogár
szemem bogarához telepedett,
álmos lassú bájjal átrágta magát
gyanakvásom sötét betűin.
Hogy mit álmodtam tegnap éjszaka?
Tekinteted vetkőztetett –
puha szavak gyűltek két szemedbe,
halkan sírdogáltál vállamra hajtott lelkiismerettel.
Engedted, hmm, hogy tekintetem
mire besötétedik, meztelen találjon –
hogy nem szülhetett anya,
se nappal, se éjszaka –
s ha többet nem szóltam,
puha bőröd körül
nyelvem lett ruhád,
gyolcs szemérmed elé, hangtalan vonod,
ahogy fény körül libbenő bogárhad
falja a fényt, míg le nem kapcsolod.
Öledbe tépem ezt a versemet
Öledbe tépem ezt a versemet,
játsszuk, hogy szeretsz vagy nem szeretsz,
úgy, hogy növény egy sem érti meg.
Nem szólt telefon, se lelkiismeret,
a folyó nyögött,
ha újabb sirálynak adott életet.
Szeretsz, nem szeretsz, szeretsz,
a sok papírt szélbe engeded,
ne tépjem tovább ezt a versemet.
álmaink piros sportladája
tegnap este, ahogy bandukoltunk a práteren,
egy parkoló kombi ladáról eszünkbe jutott,
hogy volt gyerekkorunk s voltak álmaink,
s mennyit ladáztunk más ladák között,
és hányszor elképzeltük, hogy vajszínű
és nagy csomagterű öreg családtagunk
majd lecseréljük, ha nagyok leszünk,
majd lecseréljük egy piros sportladára,
és száguldunk lehúzott ablakokkal,
és meg sem állunk, és összefolynak
kinn fényes szelek, és szabadok leszünk,
és annyit tankolunk, hogy meg se álljunk,
és megnéznek majd lányok és fiúk,
és miénk lesz az élet, és nem lesznek
álmaink tovább, és az lesz a boldogság,
hogy minden vasárnap délelőtt
kitisztítom a motort és szélvédőt mosok,
és a tisztítófolyadék habjával kottázom
majd a dallamot, mit az utastérben dúdolsz,
ahogy a szőnyeget sikálod-pucolod –
és ahogy bandukoltunk tovább a práteren,
megfogtam kezed, megcsókoltalak,
és füledbe súgtam, hogy nincs ladánk,
de a boldogság lada nélkül is boldogság marad.
