„Ahogy öregedett, úgy lett egyre szebb”

A nyár első igazán forró napján nézhettünk be az „írói kincsesládák” közé a PIM-ben, a kedden megnyílt Szabó Magda-kiállítás színfalai mögé. Háy János az írónőnél tett látogatása humoros és tanulságos pillanatait idézte fel, Für Anikótól Szabó Magda-művekből hallhattunk részleteket, Hauser Adrienn a zongoránál kápráztatta el a közönséget.

Az őz soraival kezdődött Für Anikó előadásában a kiállításmegnyitó délelőtti műsora a Petőfi Irodalmi Múzeumban, s az „Anyám Chopint zongorázik” sorra felelt Hauser Adrienne virtuóz játéka, Chopin H-moll scherzójával. Száz éve született Szabó Magda, s az irodalmi múzeum „Annyi titkom maradt” címmel rendezett tárlatot, ahol számtalan ötletes és újszerű megoldással hozzák közel az írót a látogatókhoz. Prőhle Gergely főigazgató köszöntője után Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár „írói kincsesládának” nevezte az új, még elolvasásra váró könyveket, melyek közül a jók mindig közelebb visznek a szerző emberi lényéhez is. Szabó Magda művei egytől-egyig ilyen kincsesládák, amelyekből hús-vér emberalakok, megelevenedő utcák, házak lépnek elő. Az Ókút mélyén, Az ajtó mögött, Abigél szobra alatt vagy a Régimódi történetben talán sokkal több titok rejlik, mint másutt a magyar irodalom lapjain – fogalmazott az államtitkár –, és minden egyes történetben ott van ő maga is. Hoppál Péter emlékeztetett Szabó Magda egy híres mondatára, miszerint amikor emlékeket idéz fel, időről időre „meg kell nyúznia magát”.

Für Anikó, Für Elise

Bár a Für Elise folytatása nem készült el, mint tervezte, mégis teljes életművet hagyott ránk – hangsúlyozta az államtitkár. Utolsó perceiben is olvasott. Szerencsések vagyunk, hogy kortársai lehettünk, és tapasztalhattuk életigenlését, intelligenciáját. Amellett, hogy könyveinek, olvasóinak élt, új korszakot teremtett a magyar irodalomban – emlékeztetett Hoppál Péter, és a mi felelősségünk a kultuszát fenntartani. „A PIM tárlata is olyan, mint egy titokzatos könyv, melynek főszereplőjéhez kerülhetünk közelebb” – csinált kedvet az államtitkár a közelgő sétához.

A Für Elise prózai részlete után Hauser Andrienne zongorán játszotta el a regény címadó darabját. Prőhle Gergely Szabó Magda hagyatékának gondozója, Tasi Géza otthonában tett látogatását idézte fel, nevezetesen a könyvtárat, amely telis-tele volt írókollégáktól ajándékba kapott, dedikált kötetekkel. Megkapó, hogy a nála jóval fiatalabbak is milyen szívesen látták el dedikált könyvekkel – emlékezett a főigazgató. Kiemelte közülük Háy Jánost, aki 2009-ben Szabó Magda javaslatára kapta meg a Corvin-ösztöndíjat, s most Háy a középnemzedék képviseletében állt a mikrofonhoz, hogy megnyissa a kiállítást. 

Háy János a derűs élményeket idézte fel

Az író mindjárt azzal a derűs hangulatjelentéssel, „tájleírással” kezdte beszédét, hogyan is nézett ki a nevezetes Júlia utcai lakás. Egy rendetlen, koszlott, kopott zug volt ez, ahol egy hajléktalannak látszó férfi hordta sétáltatni a kutyát. Szabó Magdát nem érdekelte, hogyan él – idézte fel Háy –, egy dolog érdekelte: a munkája. Ebben a munkában ő író volt, aki világokat teremt, mégpedig a leghitelesebben. Volt egy másik lakás is abban a házban – folytatta a zsánerképet Háy –, ami épp olyan szép és rendezett volt, mint ahogy azt elképzelnénk: itt adott interjúkat. Csakhogy a mesebeli, Szabó Magda-i világok abban a másik, kopott kis térben születtek. A másik, rendezett létezés csupán kiállítás volt számára. Kiállítás volt az is, amikor ő megjelent – idézte fel Háy az írónő híres, szinte színházi fellépéseit, melyek között voltak ténylegesen színháziak is. Például, amiről ő maga is gyakran megemlékezett: amikor a békéscsabai színházban belegabalyodott hosszú jelmezébe, és legurult a lépcsőn; de az is jellemző volt rá, amikor egy Nemzeti Színház-beli bemutatóján az első felvonás előtt köszöntötték, ő felállt a páholyban, megtapsolták, és innen számára le is ment a legfontosabb része az előadásnak – festette le Háy János derűsen és találóan jellemét.

„Nem volt senkié – hangsúlyozta az író Szabó Magda szellemi függetlenségét –, talán még Szobotkáé sem. De végül megmaradt neki.” Háy egy nála tett látogatásánál az írónő egyszer csak egy fotót húzott elő, s a „tudod, ki ez?” sejtelmeskedő kérdés után el is árulta: Cili. (Vagyis a Für Elise főhősnője.) A képzelt valóságokat át- meg átszőtte a reális történésekkel; sérelmei, amelyekből egy író építkezik, teremtményeire voltak pakolhatók – fogalmazott Háy. Az írókat nem csoportosította nemek szerint, a falra mászott a „nőirodalom” kifejezéstől, és képes volt napokig alázni az újságírót, aki ezzel hozakodott elő – idézte fel Háy a kacagtató, „magdás” froclikat, hiszen a csínyek és ironikus megjegyzések mestere volt. „Ahogy öregedett, úgy lett egyre szebb” – hallhattuk a megnyitó beszédben a kiállítás anyagában is több helyen visszaköszönő megállapítást. A tárlatból kitetsző impulzivitása számunkra is meghozza a kedvet, hogy éljünk, ahogy gazdag és fényes volt Szabó Magda teremtett élete – zárta megnyitóját Háy János. 

A zongora által is megszólalt a próza

Für Anikó az Elfogadlak című verssel zárta a műsort, de még egy érdekes adalékot kaphattunk az életműhöz: a közelmúltban bemutatott Az ajtó című film apropóján – melynek rendezője, Szabó István is jelen volt a megnyitón – Can Togay János interjút készített a két főszereplővel, Martina Gedeckkel és Eperjes Károllyal. A színészek a műhöz való viszonyukról vallottak, Eperjes Károlynak pedig még volt alkalma személyesen is találkozni az írónővel, akinek idős korában is megőrzött eleganciája, szépsége lenyűgözte.

Nem maradt más hátra, mint hogy Prőhle Gergely megköszönje a kiállítás népes alkotógárdájának és mindazoknak a közreműködőnek a munkáját, akik létrehozták a tárlatot. A főigazgató emlékeztetett rá: a PIM minden kiállításának címe valami titokzatosságot sugall, ahogy e mostani is: „Annyi titkom maradt még”. Ezek a tárlatok csupán kísérletet tesznek a megfejtésre, de nem állnak elő azzal – hiszen az a látogatóra van bízva. 

Prőhle Gergely nagyon sokaknak megköszönte a munkáját

A három kiállítói helyiségében – ahová átvonultunk a díszteremből – valóban van mit (fel)fejtegetni: egy szerethető, egyszerre rejtőzködő és kitárulkozó, sok (talán végtelen) rétegű írói életmű bontakozik ki a megannyi egyedi ötlettel megvalósított installációkból. Volt valami jelképes abban is, hogy egy véletlen folytán egyszerre két irányból engedték be a tömeget a kiállítói térbe – a látogatók egy része innen, másik része onnan lépett be a termekbe. Ám a befogadást ez éppúgy semmiben sem csorbította, ahogy az életműbe is beléphetünk bárhonnan: a Szabó Magda-olvasatok kialakításához semmilyen előírásosság nem tartozik. Ahogy a kiállítás sem törekszik sem az életrajziság kronológiai szigorának, sem műfaji osztályozásnak vagy egyéb szabványoknak sem megfelelni. Hangulatokkal, arcokkal, még illatokkal is szolgál, amelyben megmerítkezhetünk, és tetszés szerint evezhetünk a Szabó Magda-i tengeren. Külön figyelmet kaptak a gyerekek, akikhez beszélő bábokkal, festett és puha felületekkel hozták közel a Tündér Lala, a Sziget-kék vagy a Bárány Boldizsár világát. 

De a felnőttek is rengeteg szórakoztató kiállítási tárggyal „játszhatnak”: ilyenek a fotóteremben egy fogantyúval felhajtható képek, amelyek mögött ott rejtőznek a Magda lényétől elválaszthatatlan tárgyak, társak: a kutyák, cicák fotói, vagy a hegyes orrú kis arany házipapucs és a műszempilla. Központi teret kapott az Abigél-szobor hatalmas, élethű fotója, s ha nem is a szoborba rejthetünk üzenetet, mint a regényben, de ott áll előtte egy üveghenger, s bárki beledobhatja papírra írt üzenetét. Egy teljesen külön szobát, bensőséges zugot kapott a Szobotka-szerelem, ahová belépve mintha részesévé lehetnénk pár percre a mélységének. Leülhetünk egy mesélő padra, amely valóban akkor szólal meg, ha valaki ráül; megcsodálhatjuk a jellegzetes tintakékbe csomagolt magyardolgozat-füzetet, amelybe a gyerek Magda kapirgálta fogalmazásait; készült egy remekbe szabott és jól tanulmányozható családfa; kézzelfoghatóan ott van előttünk Emerenc ruhája, Náray Tamás tervezésében; és rengeteg, rengeteg idézet kollégáktól, barátoktól: a kacérságában is érdekes idős hölgyről (Bereményi Géza), az „édes, macskaszerű nőről” (Lator László), „a végtelen humánum” írójáról (Zsurzs Éva); vagy az íróról, „aki azt tesz az emberi világgal, amit csak akar” (Jókai Anna).

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a kiállítás anyagából a galériában!