Ugrás a tartalomra

 

Dante gyermekei vagyunk

Dante gyermekei vagyunk

                  Vörös Istvánnak, Irodalmi Jelen-díjához
 
Zuhan a fény az ég mögötti résből,
és a Hold arcáról eltűnik arcszesz,
a Föld kerek képén jégszakáll a nyár,
a Tejút krétaszája mit zúg, mit morog, kivehetetlen,
bábeli hangzavar itt már minden eszme,
veszett kutyaként szalad az ember,
s nem tudja, hogy a pince mélyén
nem a tudatalatti, hanem az örökkévalóság lakik,
kabátja a félelem, bőre rettegéstől kérges,
az igazság teste képlékeny anyag csak,
nem rest illanó gőzzé válni,
az önszeretet és a gyűlölet között
vékony a határ,   
de zsoltár a költemény, és költemény a zsoltár,
nem kell feladni itt még minden reményt,
mégis pöröl a halandó folyton az égiekkel,
ahelyett, hogy könyvet venne kezébe,
mindannyian líra-téridőben élünk,
Dante gyermekeiként lehetünk csak szabadok.
Minden napra egy vers, és minden napod egy verssé válik,
csupán ennyi a dolgod, s felépül a világkölteményed,
mert háború dúl kint, de bent is,
és a szépség arca pőre,
lábunkon a nyúlcipő, versenyt futunk magunkkal,
talpunk alatt az utat ujjaink nem érzik,
s az igazság természete képlékeny anyag.   
Hrabal, Baudelaire, Ady, Babits,
Rilke és Gagarin kikacsint a korból,
Picasso meghamisítja önmagát,
folyton új ruhát var a költő,
felöltőt, csinos öltönyt,
a kékszakállú város fagyos ajkai
hozzá el nem érnek,
nincs hatalma senkinek afölött,
ha a rímek egyszer csak összeérnek,
Dante is megemeli kalapját, s Thomas Mann
a fura Varázshegyről, egy kabátot nyújt át,
viselje bátran, míg el nem ér a Kant utca sarkára,
ahol nem bántja sem eső, sem huzat.
Nemes Nagy Ágnes bodzavirágot fon az égen,
talán pont a zsoltár-versekből,
rámosolyog a díjazottra,
arra biztatja, reggelizzen bátran egy bőregérrel a vállán,
hódoljon annak, mit a képzelet tőle kíván,
s maradjon Danténak hűséges gyermeke.
 
Borcsa Imola
 
 

Ablak a tömörített jelzőfájlokhoz
           Borcsa Imola debütdíjához
 
A pszichiátria udvarán leharapott farkú, fekete kandúr dorombol Elena puha ölében. A nő tekintete homályos, akár a szerelemeseké, amikor megkívánják egymást, vagy a részegeké, ha ablak nyílik szemükből a szürreálra. Ilyenkor a bárányfelhők átlátszóak, a pléhpárkányon zümmög az eső, s jajveszékelnek a szóvégek, ha beszélni kell.
Elena a házasság ragacsos unalmából akart menekülni, esténként egy üveg pálinka társaságában elbeszélgetett képzelt barátaival, és eljátszott néha a gondolattal, mi lenne, ha másvalakivé válna akár csak néhány óráig. Arra vágyott, Blanka bőrébe bújjon, akit diákkorában ismert meg, amikor Portugáliában tanult Erasmus ösztöndíjjal.
Blanka csinos, nyúlánk nő volt, kicsit fura, zavart lény, nem emlékezett a saját nevére, és nem voltak emlékei az örömről, így fájdalom sem nyomasztotta. Blanka az örök jelen volt, a nevenincs pillanat.
Elena képzelt énje lassacskán felfalta a valóságos személyiségét, a képzelet hullámvasútja túl messzire röpítette. Bekerült a pszichiátriai intézetbe.
Most ül az udvaron, bámul maga elé. Egyik rögeszméje, hogy a macska farkát Gábor, a hűtlen férj harapta le. Az az álnok gazember mindenre képes! Titkon ártatlan állatokkal fajtalankodik, majd megcsonkítja őket.  A férfi megígérte, várni fogja a kiskápolnában, megbeszélik a dolgokat, kidobja a szeretőjét, újrakezdik. Mégsem jött érte, pedig sötétedésig ott várakozott a hideg kőre roskadva, remegő testtel, a nedves aszfaltról fények tükröződtek vissza, a kápolna szobrai egyszer csak táncolni kezdtek, s onnan már nem volt ajtó, melyen megszökhetett volna a lidércnyomások elől.
A kétségbeesett nővérek hiába fogták kérlelőre, hogy menjen haza, nem jön ide már senki, késő van, legfeljebb egy gonosz ördög járhat erre ebben a kútsötét éjszakában.
A zavarodott nő szentül hitte, Gábor érte fog jönni, kiszabadítja innen, hazaviszi, és majd Zsuzsi lányukkal hármasban elszívnak egy spanglit, végre ő is részese lesz az apa-lánya titoknak, amelybe eleddig sose nyert beavatást.
Portugáliába mennek nyaralni, ahol sosem hull a hó, mohó elégedettséggel napfürdőznek, és sétálnak a szűk, ódon utcákon. Majd ugrálni fognak az apró macskaköveken a nyári záporban.  Elena rajongott az esőért, volt benne valami megmagyarázhatatlan és reményteli, a gyerekkorát jutatta eszébe, amikor kislányként az ablakból figyelte, ahogy a tölgyek levelei nedvesen csillognak, és sercegve söpörnek az autók az aszfalton.
Vízjegyű volt. Gábor földjegyben született, valószínűleg ezért gyűlölte az esőt. Szöges ellentétek voltak, csoda, hogy tíz évig kihúzták egymás mellett, házasságuk ellaposodott, már egy-egy habzó veszekedés ringó ritmusa sem tudta elűzni a nyomasztó, fojtogató letargiát.
Miközben ezen gondolkodott a pszichiátria udvarán ücsörögve, a kandúr meleg birsalmafeje keze alá simult, a dorombolás valamelyest megnyugtatta. A portugál fél évre gondolt, a megismerkedésükre, az újdonság izgága villózására, a felforrósodott levegőre és Blankára, akinek nem voltak emlékei. 
Jó volna néha elfelejteni a nevünk, nem emlékezni önmagunkra, tiszta lappal kezdeni mindent, a lépcső alsó fokáról fokozatosan fölfelé lépegetni, majd kinyitni az ajtót, belépni valahová, egy ismeretlen szobába. De ne feledkezünk meg az ablakról sem, amely mindenek fölött áll, és ha kitekintünk rajta, érdekes perspektíva tárulhat elénk. Nemcsak ajtók és lépcsők, ablakok is vannak, szimbólumok sétálnak át a mindennapokon, Borcsa Imola novellái ilyen színes szimbólumokra építkeznek.
Egy táj, egy hangulat, egy illat, egy függöny hullámzó szegélye, a vakító zöld, a savanykás sárga, az alkonyat vörössel, a kék hűvöse, a fák barna kérge, a hegyes, szörnyszerű árnyékok a kerítés mellett.  
Borcsa Imola novellái szinesztéziák, impulzív hangulatok, gazdag líraisággal felépített, érzékletes, filmszerű művek. A szerző gyakran él a jelzős szószerkezetekkel, kész jelzőlabirintusba téved az olvasó, ha valamelyik Borcsa-írást fellapozza.
Tömörített jelzőfájlokkal van dolgunk, jó érzék kell hozzá, megfelelő program, hogy kibontsuk. Írásomban megpróbáltam néhány jellemző vonásból, motívumból és szereplőből kollázst formálni, továbbgondolni fiatal prózistánk történeteit, elképzelni többféle verziót hozzájuk. A szerző játszik velünk, azt szeretné, ha olvasója benne élne a történetben, életre kelnének az ízek, az illatok, a veszekedés, a nő illanó sziluettje, a férfi haja, a táj, az idegen város. Fiatal díjazottunkban olyan potenciál lakik, amely új ablakot nyithat a kortárs rövidprózára. Végre egy prózista, aki nem nagyregényt akar írni, hanem novellát!
Nem csak Ajtót és Lépcsőt, Elenákat és Blankákat, leharapott farkú macskát, hanem egy óriás ablakot kívánok neki a kortárs irodalom naposabb oldalára néző kilátással.   
Dezső Katalin
 
 

Költészet az, ahol evidencia a bátorság
 
Ahol a sorok továbbgurulnak a pillanat eksztázisán,
nem felejtjük el másnapra őket,
a csendes, szelíd, zöldszemű tóból vízesés lesz,
hömpölygő árrá nőnek elménkben
a szabad áramlású mondatok,
a kolozsvári nyárban
nem csukják le szemük a metaforák,
az insomniásak, lázadó forradalmárok a jelzők,
hiába mondjuk nekik, hogy aludj el szépen kis Balázs,  
aludni csak a sírban – válaszolják gőgösen,
szemükben csillagtűz, a nyárikék ég takarójuk.
Ha felébredünk, a reggeli fényt ráaggatjuk a mondatokra,
így lesz belőlük a szabadság székfoglalója.
Költészet az, ahol evidencia a bátorság,
és a költő nem másokén, saját hangján akar beszélni,
ez a merészség nem póz, se nem szemfényvesztés,  
az olvasó izgága verspilóta lesz, s mindenáron
meg akar szökni az űrbe, a Holdon meg a Marson
sétálna, elhiteti magával, a gravitációs erő fölött is van hatalma.
Az ilyen versfolyamba a víziszonnyal küzdők is alámerülnek,
és ha nyakukig ér már az ár, nem süllyednek el,
az alámerülés kalandja felcsigázza őket,
hiszen a partról sütkérezve a mélység csak dőre vágy.
A csillagok ott kapnak helyet,
ahol mókusok hangján lesz reggel,
és ahol evidenciák tartják levegőben a Napot.
A mókusok hangjától szerkesztő megszelídül,
elképzeli a csillagokat, bennfelejti magát a költeményben,
nem lát neki véres bárddal szétcincálni a szavakat,
belerontani az oximoronok sziesztájába,  
ha hagyjuk Dezső Kata sorait hangulattá érni,
a szellemi hedonizmus tárgya lesz a vers,
az időnek nincs jelentősége,
húszévesen lehet haláltudatunk,
s félhetünk az öregségtől.
A költő elvisz minket a háborús ég alá,
az elfelejtett ember vidékére,
ahol megtanulhatunk magunk helyett
mindenkit szeretni,
de korántsem lesz ettől könnyebb az út,
a korban, ahol délkeletről ólomfelhők és nyugaton szexháború,
új hang formálódik, vigyázó szemünket vessük felé.  
 
           Dezső Katalin irodalmi székfoglalójához, hódolattal a szerkesztő
 
 
 
Szöveg: Varga Melinda
Fotók: Laik Eszter
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.