Mit keres Tom Hanks Csehországban?

Tíz évi „emigráció” után visszatért az irodalomba Haklik Norbert, az egykor nagy port felvert Big Székely Só szerzője. Az Írók Boltjában Száraz Miklós György kérdései nyomán szép lassan beavatta közönségét, miért és hová tűnt el az elmúlt években.

„Szeretek turista lenni Budapesten” – vallotta meg a még mindig fiatal Haklik Norbert Száraz Miklós György kérdésére, hogy érzi magát újra az Andrássy úton, olvasóközönségével szemben ülve. A Tom Hanks a vizek felett című novelláskötet bemutatójára gyűltünk össze, amely a Scolar Kiadó frissen indult, fiatal magyar szerzőket bemutató „scolar live” sorozatának új darabja. Ha Magyarországra jön – folytatta Haklik –, Budapesten tölti a legkevesebb időt. Arra még egy kicsit várnunk kellett, hogy lehulljon a fátyol, hol is tengeti most napjait, inkább visszaugrottunk az időben 2006-ig, a távozás évéig. Az író nehezen lendült bele a beszédbe, de régi barátja, „Száraz Gyuri”, azért erős hívószavakkal – ha olykor komoly erőfeszítések árán is – csak kipiszkálta belőle azt, amire végül is mindannyian kíváncsiak voltunk. Haklik igen szókimondó és népszerű publicista volt egy konzervatív lapnál (ezek még Száraz szavai, Haklik csak bólogatott), de olyannyira elege lett az újságírásból – vette át a szót a szerző –, hogy csak gépiesen leszállította az anyagokat, és délután már azt sem tudta, miről írt ezekben.

A távozás tehát a szabadság, egyben írói szabadság keresését jelentette, főként, hogy „ne azért olvassanak, mert a publicisztikám olyan odamondogatós”, fogalmazott Haklik. Az azonban fontos, tette hozzá Száraz, hogy az „odamondogatás” nagyon széles látókörrel párosult: Haklik olyankor is védte a szlovákokat, szerbeket, románokat, amikor az nem volt divat. Hogy megértsük útra kelését, tudni kell, hogy nyelvzsenivel állunk szemben – a tudósító ugyan nem tudta megjegyezni, hány nyelvet is bír a szerző, de azt igen, hogy négyéves kislánya ezekből már ötöt beszél. A soknyelvűség családi örökség – „dédapám az Andrássyak intézője volt Tiszadobon, ő folyékonyan beszélt szlovákul.” De a szerző szülővárosa, Ózd is háromnyelvű volt a múlt századfordulón. 

S hogy hol él tíz éve? Brünnben, Morvaországban (azaz a csehországi Brnóban), amiről talán még most is mesélne, ha Száraz Miklós György nem szakítja félbe. Így is rengeteg érdekességet megtudtunk például a jó értelemben vett multikulturalizmusról (az olyan nemzetközi cégek, ahol Haklik is dolgozik, „megnyitják a kulturális gettókat, ahová be lettünk zárva”, fogalmazott az író. De beszélt a csehek és szlovákok közötti mentális különbségekről is, vagy arról, hogy a magyarok problémamegoldó attitűdje sokkal inkább hasonlít a szlovákokéra. A közép-európai szemlélet hatja át a novellákat is, hívta fel a figyelmet Száraz, kiemelve, hogy a kötet novelláinak többsége történelmi vonatkozású.

Haklik vitába szállt azzal, hogy a „történelmet” írná meg, szerinte ezek sokkal inkább történetek, amelyekben őt a figurák érdeklik. Egyáltalán: mikor lesz történelemmé a történet? Számára a délszláv háború, például, nem történelem, mondta. „A nagymamámat az mentette meg attól, hogy a Tiszadobra bejövő oroszok megerőszakolják, hogy a nagyapám tudott oroszul” – érzékeltette az író, hogy a történelem csapásai miként tudnak az egyéni történetekben pozitív fordulattá válni. A Haklik és Száraz közötti vita a történelem mibenlétéről egyébként nem dőlt el a beszélgetés végére sem – egymásnak dobálták barátian a történészi címet, de egyik sem akarta magánál tartani a labdát, pedig Haklik valóban olyan átfogóan és lényeglátóan világított rá egy-egy történelmi helyzetre, hogy revelatív volt minden mondata. Példaképe Veronika Šikulová, aki Menettérti című regényében olyannyira kiemeli a nemzeti narratívából a történetet, hogy a szlovák szereplők Čsókolommal köszönnek egymásnak. 

Míg az előző kötetek – például a Big Székely Só, a Világvége Gömörlúcon – anekdotikus, ironizáló, játékos világot építettek fel, a mágikus realizmus közép-európai változatában (ahogy Haklik fogalmazott), most, a hosszú szünet után új nyelvi világot teremtett. Eltávolodott a barokkos körmondatoktól, ehelyett nagyon változatos stíluskészlettel dolgozik. Van olyan novella, ami internetes álmémekkel operál, van, ami különböző idősíkokban játszódik, van novella a novellában, és a címadó műből azt is megtudhatjuk, hogy miként ismerkedett meg a Borsody nevű hős egy cseh falucska közelében 2011 augusztusában Tom Hanks-szel. Száraz Miklós György hívta fel a figyelmet a „futurisztikusan sűrű szaknyelvi” regiszterekre, az internet vagy a muzsika nyelvének erőteljes használatára. Nem fél attól, hogy ezáltal olvasókat veszít, felelte Haklik barátja kérdésére, hiszen a zene nyelve egyetemes. A kötet fülszövegét is író Térey Jánost hozta fel példának, aki nagyon ügyesen alkalmazza e sokszólamúságot az irodalomban.

Az előzmények kapcsán természetesen szóba jött a Big Székely Só egykori sikere és botrányai – ez a szatirikus regény a székelyekről szóló sztereotípiákat figurázta ki. „Mindenki megsértődött – mesélte a reakciókról Haklik –, székelyek, magyarok egyaránt.” Valójában épp azt kapta vissza a felháborodott véleményekben, amit pellengérre állított a regényben. „Most valami mást akartam írni, megmutatni, hogy ilyet is tudok” – mondta új novelláskötetéről a szerző. Végül abból is kaptunk egy kis ízelítőt, jelenleg min dolgozik: a török korig visszanyúló regényben két morvaországi főhőse történeteket csereberél majd, miközben egy lélektani szál is kibomlik arról, hogyan segítheti az ember a társát a gyászban. De addig is itt van a játékos Tom Hanks…-kötet, amelyben találunk például „Marx and Spencer” aláírással egy remek fotóduót Marxról és Bud Spencerről, és azon se lepődjünk meg, hogy bizonyos szavak kitakarva vagy áthúzva szerepelnek benne.

                                                                                                                                Szöveg és fotók: Laik Eszter