Mérhető magány – Ádám Tamás versei
Mérhető magány
Ádám Tamás versei
Csípődön tövisek
Combjaid között fehéredem ki,
figyelem, ahogy halkul a szívverésem.
Foncsorozott tükörben nézem az egészet.
Veled is, nélküled is igen nehéz
az este, súlya lesz minden töredéknek.
Maszkban szeretkezni sejtelmes.
Csípődön tövisek égnek. Kilyukadt
holdba merül az este, elmarad
a reggel.
Fekete csont, kormos hús
parázslik az éjben.
Mérhető magány
Szomjas víztorony jajgat,
bokánál levágott szobor
menekül. Mi is menekülünk,
szánkból párolog az alkohol.
Csikkek áznak elhagyott
kupacban. Nikotintól barnul
az este. Áldozunk és feláldozunk.
Rögzítjük a mérhető magányt.
Malomban
Anyám könyvéből
Köhögő vonattal érkezik
a városba anyám.
Hálóingben vacogó
pályaudvar várja, vékony az
aszfaltra terített orkánkabát.
Lehajtott fejjel ballag, kitér előle
néhány tavasz, megtorpan minden
villamos. Hátikosarában mintásra
sült malomkalácsok szorongnak.
Eljut a Hársfa utcába, de virágzó
hársat nem talál. Alig hallja, hogy zúg
a kollégium kopár udvarán
egy aprócska malom.
Fagyos estéken indián füstjeleket
fejt meg. Kivárásra játszik, malmozik s
teázik, kinyit, bezár. Ablakpárkányán
szomorú szamovár.
Gondoltam
Gondoltam, leülök és olvasok
a szemekből, de nem volt hely
lúgozott hazámban.
Gondoltam, beszélek a
szikrával: hadd lobogjak, de
egyre csak pislogott.
Gondoltam, meleg szavakból
szikrázó tornyot építek, ám
jeges szövegek vettek körül.
Gondoltam, feladom magam,
de nem kellettem senkinek,
elveszett az önigazoló számom.
