Laik Eszter

„Megtanultuk, hogy az érzéseket ki kell mondani”

2018. augusztus. 24. - 19:01

Idén augusztus 16-án lett volna 90 éves Juhász Ferenc. Emlékének egyik őrzője és szüntelen megidézője a költő kisebbik lánya, Juhász Anna, aki épp tíz évvel ezelőtt kezdett irodalmi rendezvényeket szervezni. A legrégebbi Hadik Szalont követően mára számos helyszínen zajlanak irodalmi-művészeti műsorai. Mivel többnyire Anna a kérdező, őt kevésbé halljuk arról, honnan jött, merre tart, és milyen volt egy költőóriás családjában felnőni. – Interjú Juhász Annával.

– Anna, legtöbbször te állsz a mikrofon kérdezői felén, rólad kevésbé hallhatunk. Rendkívül szerteágazó a tevékenységed a kortárs művészeti-irodalmi életben, valahogy érezni, hogy „erre születtél”. Kezdettől tudtad, hogy ezen a pályán fogsz mozogni?

– Kezdettől azt tudtam, hogy valami nagyon különleges dolog az élet nálunk. Az egyik első emlékem, hogy vendégség van otthon, a nagyszoba tele illattal, hanggal, nevetéssel, és mi nővéremmel a saját szobánkból belopózunk a felnőttek közé, hallgatjuk őket. Írók és művészek beszélgettek írókról, versekről, ihletről, meg persze hétköznapi dolgokról, de ott, akkor semmi nem volt átlagos. Boldogok voltunk, alig akartunk lefeküdni aludni. Ebbe születtem bele, amiért mindig hálás leszek.

– Voltak állandó vendégei a háznak, akiket fel tudsz idézni, és akik számodra különösen meghatározóak voltak – vagy még ma is azok?

– A napokban megtaláltam az első emlékkönyvemet, amiben Weöres Sándor és Károlyi Amy, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra, Vas István és Szántó Piroska, Bori Imre, Bata Imre, Pomogáts Béla bejegyzései és rajzai találhatóak. Mellettük az azóta is „pótapám”, Csányi Vilmos, Marx György, Kenyeres Zoltán és Rónay László is rendszeres látogató volt. Petrovics Emillel és Konok Tamással leveleztem, sokszor nekik mondtam el az érzéseimet, gondolataimat. A fiatalabb generációval – Spiró György, Esterházy Péter, Kántor Péter – könyvheteken, rendezvényeken találkoztam, míg Száraz Gyurival például –akiért rajongtam nővéremmel együtt – az Új Írásban, a New York Palotában.

Egy otthoni pillanat

– A költészeti pálya folytatása nem merült fel számotokra a nővéreddel? „Titokban” sem írtál vagy írtatok?

– A költészet a családunkban Juhász Ferencé, de az írás az életünk része volt mindig. Utánoztam apámat, rendezgettem a lapokat az asztalomon, és halandzsa nyelven teleírtam jó sűrűn, mint ahogy ő szokta. Utána jött a napló korszak és a nagy levelezések: leveleztem a családdal, barátokkal, egy osztálytársam nagymamájával, de még az általános iskolai osztályfőnökömmel is. Megtanultuk, hogy a dolgokat, érzéseket ki kell mondani, de azért nagyon jó leírni őket. A leveleimben a legtöbbet leírt szó amúgy a ’tisztelettel’ volt, minden levelet így zártam.

– Úgy tudom, hogy Rómába jártál egyetemre. Hogy kerülték kapcsolatba az olasz nyelvvel, kultúrával, miért épp Rómát választottad?

– Az életemben számtalan fontos történés álmokhoz, megálmodott helyzetekhez kapcsolódik. Pici korom óta vonzott az olasz nyelv, történelem, irodalom, a színésznők, a divat, minden. Papától rendszeresen kaptam a Gioia divatmagazint, míg egy csíkos füzetbe gyűjtöttem Sophia Loren, Lollobrigida, Maria Grazia Cucinotta fotóit. A tévében volt egy sorozat – Piazza di Spagna címmel –, ami odaszögezett. Aztán egyszer, már egyetemistaként azt álmodtam, hogy vacsorát tálalok egy római lakásban. Elmeséltem Papának, aki jelezte, az egyetemtől pár lépésre van az Olasz Kultúrintézet, ha ennyire foglalkoztat ez a világ, miért nem ismerem meg jobban? Átmentem, ott kezdődött minden. Majd jöttek az ösztöndíjak, végül valóban kint tanultam, és pár év múlva a Via del Corsón találtam magamat, vacsorát tálalva egy olasz családnak. Akkor éreztem, hogy milyen fontos hinnünk az álmainkban.

– Ti pedig a nővéreddel valószínűleg édesapátok álmát teljesítettétek be. Volt valamilyen kifejezett kívánsága, mivel foglalkozzatok, terelgetett-e valamilyen irányba, vagy hagyta, hogy ti magatok tapossátok ki magatoknak az utat?

– Útkijelölés nem volt, de mégis úgy alakult, a szüleink pályáját folytattuk. Eszter, a nővérem orvos lett, kardiológus, én irodalmár. Otthon ez a két világ – az orvostudomány és a művészet volt a legerősebb. Édesanyámnak három szakvizsgája van, hét évig nevelt minket otthon, mikor a kilencvenes években immunológus lett, és visszament dolgozni. Eszter már kisgyerekként a mackóit gyógyította, egyértelmű volt, hogy orvos lesz. Engem izgatott a kultúra, de számos kitérőm volt, mire megérkeztem oda, hogy megalapítsam az első irodalmi műhelyt. Még ha izgultam is, és még semmi nem alakult ki a végleges formájába, de tudtam: megérkeztem.

A Várkert Bazárban rendezett estek is óriási népszerűségnek örvendenek

– Ma már számos irodalmi-művészeti estsorozatot vezetsz: a Hadik Szalont, a New York Kávéház és a Várkert Bazár programjait, emlékszem egy nagyon szép Juhász Ferenc-estre a Kieselbach Galériában, sőt immár Pura Poesia címmel videón is nézhető sorozatod megy, melyben ismert művészekkel beszélgetsz költészetről. És biztosan sok területét nem is említettem a tevékenységednek. Van olyan, amit ezek közül különösen szeretsz, amelyet kiemelkedően fontosnak tartasz?

– Magát az irodalmat szeretem, és azt az utat, amit idén épp tíz éve kezdtem el, és ami – habár nem volt mindig ilyen sima, de – beért a maga helyére. 2008-ban az első estemen a 80 éves Juhász Ferencet ünnepeltük, máig nem felejtem azt az érzést, amikor a színpadon köszönthettem őt több száz ember előtt... Utána indultak a Szalonok. Az elején a legtöbben lebeszéltek róla, mondván, senki nem fog eljárni irodalmi beszélgetésekre. Én viszont hittem benne, és ma már ott tartunk, hogy a mintájára számtalan helyen hasonló felépítéssel alakulnak irodalmi estek. Erre büszke vagyok, mert ma már fel sem merül, hogy nem ez a legklasszabb dolog a világon. Hisz ez az. És ezért sokat dolgoztam és dolgozom.

– Idén, a 90. születésnapon már csak emlékezhetünk édesapádra, de van azért ennek egy örömteli momentuma: néhány napja mutatta be a Duna Televízió a róla szóló dokumentumfilmet, ahol jeles művészek emlékeznek rá. Hogyan született meg a film gondolata, elképzeléseid szerint valósult-e meg, és kaptál-e már visszajelzéseket róla?

– A filmben való gondolkodáshoz akkor kerültem közelebb, amikor meghalt édesapám. Akkor ismertem meg a férjemet, aki a filmszakmában dolgozik. Az ő kíváncsisága és nyitása kellett, hogy ötleteljünk azon, milyen lehetne egy dokumentumfilm Juhász Ferencről – egy film, amelyben több generáció is elmondja, mit jelent neki a költő. Ez nem életrajzi összegzés, nem megyünk végig minden életszakaszon – mozaikokat mutatunk be Papáról és a családról, a megtalált boldogságot, ami neki a legfontosabb volt. Élmény volt forgatni, el is kezdtünk gondolkodni a folytatásban. Sok visszajelzést kaptunk, és azokból látszik, olyan lett a film, amit szerettünk volna.

– Esetleg Juhász Ferenc életének valami új mozzanata is feltárult a filmkészítés során, amiről eddig csak keveset tudtál? De a filmtől függetlenül is érdekelne: tartogatott-e még feltáratlan meglepetéseket a hagyaték, a barátok emlékei, a múló idő?

– Nálunk a könyvtenger fedte az emlékeket évtizedekig… Amikor Édesapám meghalt, és az amúgy példás rendben lévő íróasztalt, könyvespolcot elkezdtük összepakolni – mert kifestettük a lakást –, rengeteg addig nem ismert dokumentum, fotó, kézirat került elő, egy régi élet évtizedek óta lezárt, de megőrzött emlékei. Már akkor, 2016 tavaszán elkezdtem ismerkedni az anyaggal, de most, rá két évvel indult a rendszerezés – a levelek történetének felfejtése, a lektori jelentések kategorizálása, a fotók szkennelése. A filmben és a kapcsolódó könyvben már találunk ezekből az emlékekből, de sok évnyi munka vár még rám, hogy mindent megismerjek. Célom, hogy a közönség is megkapja majd mindazt a csodát, amit én találtam otthon.

A Nap Kiadó Magyar esszék sorozatában jelent meg a Juhász Ferencről szóló kötet is – beszélgetés Vasy Gézával és Ágh Istvánnal

– Mit ajánlasz ebből az őszi folytatásból, milyen események közelegnek, amelyeknek te vagy a házigazdája, indul-e új sorozat, vagy valamilyen meglepetés?

– Szeptembertől decemberig be vannak már osztva az estjeim, nagyon sok fontos könyvet, izgalmas témát hozok a közönségnek. Szeptemberben Hankiss Elemérre emlékezem, beszélgetek a szerelemről és a szeretetről Csányi Vilmossal és Bánki Györggyel, Madách Imréről és a magyar drámáról Szinetár Miklóssal, Jankovics Marcellel és Huszti Péterrel, de megidézem Örkény Istvánt is Parti Nagy Lajossal, Für Anikóval és Radnóti Zsuzsával. Októberben Jávor Pál- és Szabó Magda-estem is lesz, nagyon várom a Várkert Irodalom sorozatban október 19-én Gárdos Pétert, és a hónapban a kiemelkedő esemény Édesapám estje lesz október 24-én az Uránia Filmszínházban. Új sorozatként a Városliget Café indul be, ősztől ott is várhatóak irodalmi estek.

– Végül egy személyes kis epizód, ha nem bánod. Két évvel ezelőtt a Fény utcai piac alsó szintjén leültem az egyik padra pihenni. Épp a padok felé közeledtek a szüleid, édesapád már elég nehezen járt. Odébb húzódtam egy kis tréfás megjegyzéssel, hogy „egy nagy költő üljön mellém a kis helyre”. Nagyon megköszönte, hálásan mosolygott érte, engem nem ismerve is. Szóval, végtelenül szerény alkat volt, azzal együtt, hogy a 20. század egyik legnagyobb költője. Ti hogyan, milyennek láttátok őt Eszter nővéreddel -- mint családfőt, apát, férjet, nagyapát?

– Ez a történet nagyon jellemző rá. Míg élt, sokat járt a piacra, szeretett az árusokkal beszélgetni. Szerette az embereket, az egyszerű munkásembereket, a szemetesekhez például írt egy verset is. Egyenes, őszinte, bátor, mindig szeretetben létező ember volt Juhász Ferenc. Nekünk különösképp, de mindenki számára. Sokat kellett küzdenie az életében – tehetsége indulatokat szült, kapcsolatait megvédte, tartotta, meggyászolta. Nekünk a bizalmat, a figyelmet és a szorgalmat tanította meg – mi is ezt adjuk tovább.