Egy alkotói válság alkotásai

„Azt mondják, a pofonok tanítanak a legtöbbre az életben, de arról nincs népi bölcselet: melyik pofonra figyeljünk oda a sok közül? Ahogy erősödik hősünk szenvedélye a fiatal lányok iránt, úgy világlik át életén egyre áthatóbban az Út. Már csak rá kéne lépni” – Rimóczi László mutatja be Végh Attila „reményregényét”.

A művészélet nehéz, legyen szó akár íróról, akár festőről. A legtöbb író életében eljön a pillanat, amikor meg szeretne írni – vagy le szeretne írni – egy festőt. A kettő valahol rokonszakma, legalábbis van átjárás köztük, hiszen mindkét helyzetben elmeképek kerülnek kiszolgáltatott, sima felületekre, hogy megtöltsék a várakozó üresség terét valamivel.

Végh Attila Dunai Lolita című második regénye az önmagára ébredő szabadság története.

Kristóf festőművész, igazi szellemi lény, mégsem képes valódi művésszé válni. Az áttörés még nem érkezett el, emiatt rettenetesen szenved. Bár minden iskolát elvégzett, technikai tudása tökéletes, értelme szikrázó, mégis csak sétálgat szárnyalás helyett. Lenyűgöző belső képeket lát, de ezek rendre eltévednek útközben, és nem jutnak el a kezéig, a kognitív disszonancia terében rekednek – a megfesteni vágyott világ a vásznon nem jelenik meg. Egy festőnek márpedig festenie kell, hiszen attól az, ami. Még akkor is festenie kell, ha a lelki formák, amelyek zaklatott elméjében kavarognak, nem képződnek le a fizikai valóságban úgy, ahogy látta.

A szerző átgondolt, mély pszichológiai jellemrajzzal nyitja „festő-korszakát”. A könyv, bár egy festő tragédiáját festi le, valahol mégis reményregény, és arra világít rá, hogy az alkotói válságnak is megvan a rendeltetése, értelme, és a maga bizarr produktivitása. Az alkotói válság a pihenés és a töltekezés időszaka, amit a túlzsúfolt elme reflexszerűen kényszerít a művészre, ha magától nem hajlandó rá. Szükséges, és mindig elmúlik (ha máshogy nem, a művésszel együtt).

Egy zseninek az a legnagyobb szenvedés, amikor a tökéletes mű már a láthatáron, ott van a nyelve vagy az ecsetje hegyén, és mégse képes létrehozni azt a maga lenyűgöző formájában, úgy, ahogy azt belülről észlelte. És ha a passzív szemlélődés nem segít, némi itallal megsürgethető az újrarendeződés folyamata, legfeljebb szétfolyik majd a kép. De minden szín újrakeverhető.

Kristóf hiába tanulta meg a technikát, hiába képes bármit tökéletesen megfesteni Botticellitől Dalíig, úgy érzi, mégsem igazi festő, nem művész, mert nem inspiráció, nem sugallat vezeti a kezét, hanem erőltetett koncepciók, kiagyalt eszmék, amelyeket csak úgy sikerül áterőszakolni az alkotás csatornáján, ahogy egy karórát egy diódarálón. Egyszerre üldözi a szerencse és a szerencsétlenség. Olyat akar alkotni, ami megáll a vásznon, de közeledés helyett csak távolodik, csavarog egy kozmikus űrön át.      

„Milyen keveseknek adatott meg, hogy sétát tegyenek az alvilágban! És milyen sokan eltévedtek közülük! A láthatatlanság megtévesztő. Kristóf tudta ezt: talán azért akart festő lenni, hogy ne hagyjon semmit a zavaros láthatatlanban.”
Azt mondják, a pofonok tanítanak a legtöbbre az életben, de arról nincs népi bölcselet: melyik pofonra figyeljünk oda a sok közül? Ahogy erősödik hősünk szenvedélye a fiatal lányok iránt, úgy világlik át életén egyre áthatóbban az Út. Már csak rá kéne lépni. És ez a nehéz.

Érzékien megfestett életek, plasztikus történet, lágy ecsetkezelés, a szöveg textúrája könnyű és átlátható. Megtudjuk, milyen idétlenül obligát helyzet, amikor aktfestés közben a művész eljátssza, hogy a meztelen nőre pusztán mint tárgyra tekint, nem máshogy. Nehéz úgy őszintét festeni, ha a mester és a modell közt szakmai elvek kiabálnak. Legegyszerűbb rögtön a munka elején lefeküdni a modellel, máris könnyebben mozog az az ecset. A művész szíve világteremtő, kispolgári érzelmeknek nincs benne hely, arról nem is beszélve, hogy az alkotóerő és a nemi vágy hasonló természetű energia. Az igazi festő képtelen rá, hogy gondolataiból a látását kiküldje. Nem filozófus, aki bátran nekirugaszkodik a láthatatlannak, és aki csakis a tapasztalat fölötti éterben érzi jól magát. Neki vissza kell adnia a látottakat, akkor is, ha beleszeretni mindig könnyebb valamibe, mint hitelesen visszaadni. És van, amit egyszerűen lehetetlen ábrázolni:

  „A szerelem anatómiája. Ezt kéne megfesteni. Az ember beleszeret egy lányba, de ahogy lassan beélik egymás emlékeinek terét, a közeledésben titkos idegenség feszül: amikor aztán a lehető legközelebb kerülnek egymáshoz, elpattan, mint a gatyamadzag. Minden kapcsolat addig tart, amíg van tere a további közeledésnek. A szerelemnek csak jövője van. Addig él, amíg önmagával töltekezhet.”

A festő nem létrának akarja használni az érzékelést, csak leheveredik az átélés pázsitján, neki ez az élet, csak ábrázolni akar, és ha nem sikerül, még mindig ott a pia és a budapesti, zajos éjszakai kocsmázások.Kristóf szerint a remény az emberiség két főbűne közül az egyik. A másik a kényelem, a szellem végelgyengülésének hordágya. A remény csak arra jó, hogy a szomorú valóság hazug képekkel takarózzon, holott az élet minél szomorúbb, annál szebb.

Gyönyörűen kidolgozott erotikus képekkel is találkozunk: a negyvenes, tapasztalt modellnő elveszi a fiatal festőtanonc szüzességét, végig ő irányít, szinte már domina. Később két japán csaj is képbe kerül, akik közül Kristóf a szebbiket csábítja a lakására. A lány nem vonakodik, csak álmélkodik, hogy egy ilyen hatalmas lakásban csupán ketten laknak. Náluk a szigetországban ez nem divat, nincs sok hely, ezért nyűgözi le a pazar hatvankilenc négyzetméter. És a többi már jön magától, csak az ihlet nem, mert hiába az egzotikus szépség és a megható romlatlanság, szexen túl más, alkotás nem történik. Újfent elmaradt, aminek meg kellett volna érkeznie. Ösztönből lenne jó festeni, mindenféle misztikus baromkodás nélkül, csak azt vetni felszínre, amit az állati mélység kínál – legfeljebb kapunk néhány vöröslő kritikát, hiszen a graffiti is csak addig művészet, amíg nem a mi kerítésünkön van –, de ehhez is alkat és merészség kell.

A nők szétszedik Kristófot, mégsem látja a jövőt, úgy érzi, jövőt neki már nem is lehet jósolni, legfeljebb múltat. Csak a felismerés szomorúsága marad:

„A férfi, ha öregedni kezd, igyekszik mentséget és vigaszt találni, még ha öntudatlanul is. Nem könnyű megadni magunkat a tapasztalatnak, hogy amit eddig csak tudtunk, az most megesz.”

Ha sem gyűlöletből, sem szeretetből nem lehet festeni, akkor mi van a kettő között, ami felhasználható? Mi van a „mivanon” túl? A regény egy hegyes premisszát határozottan megállapít: a legnehezebb karmák egyike, ha valaki önkifejezésre született, mégsem képes megvalósítani magát.

Rimóczi László

Végh Attila: Dunai Lolita. Orpheusz, 2017