Jelige: PK7 – Fából van

A magyar egyike a világ legszebb nyelveinek- mondják. Ahogy az itthoni nőkre is, hogy ugyanebben az elsők között járnak. Persze mindkét témában érintettként nehéz erről elfogulatlanul nyilatkozni, de tény, hogy az előbbi két állítás az én véleményem nélkül is köztudottan megállja a helyét.

 Az ok erre nyilvánvaló: egy adottság, amelyről senki sem tehet, csak maximum örülhet neki. Természetesen gyönyörű nők a világ minden táján élnek, de szembetűnő, hogy Budapesten sétálva kifejezetten sok olyan lánnyal találkozunk, aki jóval szebb az átlagosnál. És ugyanígy, elkerülhetetlen, hogy amikor magyarul beszélünk, újra és újra bele ne fussunk olyan szavakba, amelyek a jelentésüktől függetlenül, nem csak nekünk, de bármilyen anyanyelvű embernek jólesik hallani, pusztán azért, mert annyira szép.

Igen, ezek adottságok, de az az igazság, hogy önmagukban nem sokat érnek. Attól, hogy több a csinos nő, mint máshol, még nem lesz jobb sem a magyar férfiaknak, se másnak, mert ez így csak egy megállapítás, amivel sok mindent nem lehet kezdeni. Ahhoz, hogy bárkinek jobb legyen ettől, a lányokat észre is kell venni. Csak akkor nyerhetünk belőle, akkor viszont nem is keveset.

Éppen ugyanígy a nyelvnél. Bármennyire szépen hangzik is az, amit mondunk, egy beszélgetés során nincs időnk, se semmiféle motivációnk átengedni magunkat a gyönyörnek és élvezni a szavakat. Ehhez irodalom kell, olyan, amelyik megteremti a körülményeket: lecsillapít, kiélezi az érzékeket és felkészít. Sőt, még össze is gyűjti és elrendezi a betűinket, jelentést ad nekik, amiktől csak még teljesebb lesz a mámor, a valódi tartalomba még bele sem gondolva, csupán attól, hogy hallhatjuk vagy olvashatjuk őket.

Már csak ezért is jár a köszönet Farkas Árpádnak minden egyes szóért, amit valaha leírt, mert kivétel nélkül felemelő őket olvasni, esztétikai öröm. A Válogatott versek című kötetben is ott rejtőzik körülbelül négy-öt sor, amelyek olyan kifejezhetetlenül szépek, hogy még ha a többinek sem értelme nem volna, sem hangzásra nem lennének megnyerők, még akkor is bárkinek megérné elolvasni az egész kötetet, elejétől a végéig.

Ám ezek a versek nem csak gyönyörködtetnek.

Válogatott verseket olvasni kicsit mindig más, mint nem válogatottakat. Ez ügyetlenül hangzik, de igaz. Mert ilyenkor a költő műveit nem ő adja ki egy kötetben, akkor, amikor azok elkészültek, hanem összeszedegetik az élete során írtak legjavát. Ezeket tulajdonképpen nem is ugyanaz az ember költötte… az egyiket egy fiatal, egyet Erdélyben valaki, a másikat Németországban… van, amelyiket egy szerelmes férfi, amelyiket egy felajzott zseni és megint másikat egy egyszerű, fáradt ember… Ha válogatott verseket olvasunk, mindig egy életutat is egyben. Pillanatfelvételeket egy filmmé fűzve, több stílus, állapot váltakozó és mégis egységet alkotó vonalát.

De mindehhez kell valami, hogy összetartsa. A stílus változhat, de a lényegnek meg kell maradnia, az oszlopnak, amely köré összegyűjti az éppen akkori világot, gondolatait, tapasztalatokat, érzelmeket, elvet, amikből aztán megalkotja verseit. Nevezhetjük ezt az oszlopot akár a tehetségnek vagy a jellemnek, de egy biztos: ebben van a lényeg.

Farkas Árpád oszlopa székely fából van faragva. Nem olyan szilárd, mintha kőből volna. Gyengébb, mert könnyebb és puhább. A fa, ha eldől, nem üt olyan mély nyomot, mint a kő, nem tud törni-zúzni, vagy összeroppantani mást. De a fa hajlik, nő, terebélyesedik, belélegzi az elhasznált levegőt, hogy újat teremthessen, a fa él…

…és ilyenek a Farkas-versek. Nem rombolnak, nem vágnak úgy mellbe, mint annyian mások. Az ő oszlopa nem görgött végig az életen, hogy mindent, ami elé kerül: a szerelmet, a népet, az érzéseket, történelmet ripityára törje az erejével. Az ő faoszlopa csak az ágaival szurkált mindenfele, és megtalált vele sok mindent, Holdat, tenyeret, kést, tigrist, csontot és havat. De épségben hagyta őket, csak éppen megérintette, megfigyelte és leírt. Nem azért, hogy beleégesse őket bárki gondolataiba, vagy, hogy beleüvöltse minden érzését a nagyvilágba, csak tudatja, amit megtapasztalt, ami körülveszi. Tisztán ír a dolgokról, élesen és puhán. Megkarmolja a lelkünket vele, de vigyáz, hogy mély sebet ne ejtsen rajta.

Kellenek az ilyen költők, akiktől nem ijedünk meg, akik nem rohannak sehová. Nagyon korán beértek az élethez, és onnantól már csak „kényszerű, konok egyhelyben-meneteléssel” álldogálnak. Nem üldöznek semmi célt, az utolsó szóig józanok és erősek maradnak. Kemények, de nyugodtak.

Ez érződik a kötetből. Hogy Farkas Árpád leásta valahol Udvarhely és Gyimes között az oszlopot, és nem megy semerre, csak hajlong, szurkál, néha új ágakat növeszt. Nem indul el új dolgokat keresni, ami elé kerül, arról ír. Egyszerű és komoly, jó, nagyon szép és faillatú verseket.