Levél

Írok Neked, mint egykor szinte egy negyed évszázada, egy másik tér- és időzónában, a hosszan elhúzódó időutazás előtti életemben, amikor éppen a konyhában főztem, ott a IV. emeleten, abban az otthonban, mely már rég mint egy kisiklott, elhagyott vonat kicsúszott a lábam alól örökre.

Már csak romjaiban hevert. Esetleg, ha hozzáértem, és nem tudtam előle teljesen kitérni, még mindig mély, fájó, égető sebeket tudott ejteni.

 

Hosszú, ismeretlen útra készülve hol bizakodóan, hol szorongva az ismeretlen jövőnk miatt egy kiskorú gyerekkel, a nehezen összegyűjtött, féltve őrzött könyvtáramat csomagoltam, szép emlékeimet igyekeztem magammal cipelni, hogy erőt adhassanak nehéz útjaimban ott Északon, ahol mindig sokkal hidegebb van.

Fázom, kiráz a hideg a gondolattól.

Közben főtt valami a tűzhelyen, ami még idézhetné az édes, imádott otthon illatát, de az is csak töredezett szilánkjait mutatta.

 

Csörgött a telefonom.  Akkor felhívtál engem, és beolvastad egyik versedet. Ez a lépésed már rég feledésbe merült, pedig állítólag nekem dedikáltad talán februárban, születésnapomra. Vagy csak egy különös napon történt, amikor kint még dermesztő hideg volt.

Fagyos és zúzmarás minden. Szép, finoman árnyalt halványkékes-fehéres-szürkés jégvirágokat rajzolt a fagy az ablakomra, melyen keresztül alig volt látható a kinti ködös, tapadósan szürke, a bőröd alá is beférkőző, csontjaidat is megdermesztő télutó.

Soha nem felejtem.

Maradandó pillanat volt.

Maga az örökkévalóság.

Kitörölhetetlen.

Csontváry képe jutott eszembe, Zarándoklás a cédrushoz Libanonban. Hogy miért pont ez a kép? Fogalmam sincs. Mert gyönyörű. Mert egyszerre statikus és mozgalmas is, magányos is, meg nem is. Számomra a rajongást is kifejezi, a lemerevedett létet, de a fa mozdulatlanságát feloldja a körben táncot lejtő, fehér színben megfestett, egymás kezét fogó, dinamikusan, erős mozdulatokban ábrázolt lánysereg. Lehet, hogy egy percre a különc, furcsa gondolkodású, nagy magyar expresszíven-szürrealista festőnk hatása alá kerültem.

Hatott rám ekkor ez a kép, pedig én sok alakos, dinamikus, mozgást is ábrázoló képpel soha nem próbálkoztam. Egy, két, három alakba próbáltam besűríteni azt az életérzést, ami körülölelt.

    

Akkor úgy éreztem, belehalok abba a különös érzésbe. Bele is haltam.  A magasba, egész a csillagokba röpített engem, fel a fellegekbe, vagy a Napba, a Holdba és más égitestek felé. Más időzónába és térviszonyok irányába tolt.

Más időbe és térbe.

Egyik képet festettem a másik után, éreztem, ilyen nem létezhet ezen a földön. Volt, és szárnyakat adott.

Ilyenkor miért nem tud megállni az idő, miért nem tud szünetelni csak egy keveset az óra ketyegése és a szív lüktetése, vagy az elfolyó homok halk, alig észrevehető hangja vagy csendje?

Azt hittem, örök életű lesz minden ott, ,,S hol dőltek, épültek az oltárok”, szavalta kedvenc költőm, Ady Endre versét a kiállításom megnyitóján nagyra tartott színészem, Boér Ferenc.

 

Soha el nem olvadó hóval takart hegycsúcsok felé vitt. Zöld almákat, hófehér álmokat festek, Áttűnéseket, szürkéket, vörösben izzókat, tűzben lobogókat, magasra növő örök zöldeket. Lilás tónusokban úszó pirkadatok, hideg, kék alkonyatok semleges színek felé hajló árnyalatait felváltották a narancsok, a narancsvörösek, az angolvörösek, a barnák és a cinóberek.

Léteztél élni akarásomban, az egész múló, elfáradt életemben az autóbuszokon, a villamosokon és a vonatokon, velem voltál, mert mindenhová magammal cipeltelek. Nem lehetett lerázni, kiutálni, gyűlölni, félreállítani Téged, pedig akartam. Beférkőztél az életembe, annak minden zugába, szögletébe.

Ott voltál, erőt adtál, mikor évekig vakolgattam, kenyérért futottam, takarítottam, vagy csak a vizesedést, penészt irtottam, varrtam, restauráltam, a festőállvány előtt egy-egy festményen dolgoztam.

Mikor egy számomra ismeretlen, megközelíthetetlen Hatalomhoz munkahelyért kérvényeket írtam.

Hiába rohantam.

Fölöslegesen futottam.

Állandóan a kés élén táncoltam.

A semmiben egyensúlyoztam!

    

Mikor a fazék is szétégett, korom lett minden ebéd.

Egy eddig ismeretlen borzongást vagy hidegrázást, örömet és fájdalmat éreztem, amely hiányodtól hol elviselhetetlen, hol reménytelenül megfakult, igen megfáradt, halvány lett.

Igyekeztem józanul gondolkodni, nagyon logikusan és megfontoltan. Próbáltam kitörölni ezt a különös, soha nem volt, megismételhetetlen érzést, de teljes egészében nem sikerült.

Nálam az ész mindig győzedelmeskedik.

Most valamiért nem tudott felülkerekedni az érzelmeken. Nem ment.

Megdermedek, fázom, megfagyok, kiráz a hideg, jégkeménnyé válok. Majd szilánkokra szétesve zuhanok.

Felébredek, és újra talpra állok.

Majd széthullok örökre.

 

Mégis, ha visszagondolok arra a furcsa, különös titkokkal tele, megismételhetetlen délutánra, mikor a Szamos jobb és bal partját összekötötte az a végtelenig elhúzódó, szabályos félkör alakú, az egész színskálát magába foglaló szivárvány – égi jelenség, káprázat, csoda. Varázslatos érzés újra, feltölt egy extrém ragyogással.

Isteni beavatkozás lehetett a tisztára mosott vagy foltmentesre festett hideg, felhőktől mentes kékesszürke – a színeket is hangsúlyossá tevő, jobban kiemelő – semleges színű égen, pont akkor és ott a Szamos-parti ködösen párolgó, a kemény formákat is meglágyító térben.

Kedves Csöpi és nagyra értékelt, talpig becsületes Jakab Anti barátaink otthonába voltunk hivatalosak ötvenedik születésnapot ünnepelni a pengetömbház hetedik emeletén, ahol mindig otthon érezhettük magunkat. Ahol Csöpi a semmiből is nagyon finomakat tudott főzni...  Mint emlékeim szerint a Bibliában is írva van, egy szimbolikus halból is csodákat művelve egy egész asztaltársaságot meg tudott vendégelni.

Valami isteni beavatkozás történt abban a káprázatos látványban, mely valóság volt, és nem képzelet, képzelgés, illúzió vagy megmagyarázhatatlan, metafizikus, szürreálisba hajló természeti csoda vagy jelenség.  Meghaladta az ép ész, a józan gondolkodás és érzelem peremét.

Valóság volt, igaz.

Nem álom, igenis léteztél az örökkévalóságban.

 

Az örömtől ragyogtál, mikor elmondtam, hogy egy könyvet tervezek.  

Csillogott a szemed, látnod kellett volna magad, mennyire boldoggá tett a mondatom. ,,Szamos vize folyik csendesen”, kezdted halkan énekelni. Kisimultak gondolataid. Kellemes társaság vett körül, régi jóbarátok, munkatársak. Mégis ebben a forgatagban Téged tudtalak meglátni, hallgatni, figyelni Rád.

Ez volt az öröm.

Egy percig maga volt az élet.

A színek varázslatos, vibráló, örömteli játéka, spektruma volt.

Mint mikor egy festmény a gondolataimban akaratom ellenére megjelenik, és nem hagy nyugodni, míg valóra nem válik a képzelet. A kipattant szikra meggyúl, lobogni kezd, az álmokat is felgyújtja. A hamuvá vált álmok a szürke anyag alatt talán még meg tudják őrizni a parázs halk izzását, szentjánosbogárszerűen világító fényét a rejtett tudatalatti mögött.

Minden csupa rejtély. Örök titok. Talány.

Egy óriási, nyitott ablak előtt álltunk a szivárvány közepén.

Szédítő volt hét emeletnyi mélység.

Hasított a friss, ózondús levegő.

 

Mint egy háromdimenziós-szobor-valóság az égi csoda alatt, ott a magasban. Éreztük az alattunk folyó Szamos friss illatát, varázslatos csobogását, hullámzását, tükröződését.

Barátok közt voltunk, csendben, békességben.

A többiek borozgattak, kellemes hangulat vett körül.

Akkor hatalmába kerített az égi káprázat, láthattad, magával ragadott.

Attól a perctől kezdve mindig mindenhol velem maradtál.

 

Előtte is léteztél, de soha észre sem vettelek. Nem is gondoltam volna, hisz családom volt, akiket szerettem. Azt hittem, Velük egy családként fogom leélni az életemet. Lehetett bárki a közelemben, senkit nem tudtam komolyan meglátni, észrevenni.

Előfordul, hogy tévedünk.

Tévedtem.

     

Valami engem szabaddá tett. Olyan szabad lettem, mint egy szárnyát szegett madár, amely repülne, de a szárnyai megbénítják. Enyhén begyógyultak sebeim.

Egyből szabad lettem, ami jó. Ugyanakkor riasztó.

Félelmetes...

A gondolataim a magasba repülni kényszerítettek.

 

Lefénymásoltattam a válóperem papírját, Te is a sajátodat. Nem az okmány tett függetlenné, és nem az, hogy Neked is volt olyan, hanem ez a csodálatos égi tünemény tett könnyűvé, boldoggá.

 

Ami életemben a legfontosabb, megerősítette, felkínálta számomra a színek skáláját, spektrumát, legyőzhetetlen világát, mely, mint a ragyogó fény is, gyógyít, felemel. Visszaadja széttiport, elvesztett önbizalmamat. Stabilan, egyedülállóan a magasban áll.

A színekben soha nem csalódtam.

A sötétben is világítanak.

Utat mutatnak.

Idegenben is mindig új irányt nyújtanak.

A szürkeségből kitörési lehetőséget adnak.

Megnyugtatnak.

Felszabadítanak.

Nagy önbizalmat sugároznak.

A színekben soha nem csalódtam. A szín mindig magasztos érzésekkel töltött el. Megvalósulhatnak képzeleteim.

 

A magány jó.

Ha megérezted az egyedüllét varázslatos ízét, mint egy tiszta vizű ingoványba beleragadsz örökre.

Szabad vagy.

Mint egy széttört szárnyú, repülni vágyó madár, nagyon szabad.

Félsz a repüléstől.

Alkotásra kényszerít.

 

Hatottak rám ezek a megismételhetetlen, varázslatos, harmonikus színek.

Cipeltelek hosszú útjaimban, becketti várakozásaimban, a szakadatlan, hiábavaló várakozás-érzésben, a beletörődésben, a lázadásban, a belenyugvásban, a félelmeimben és ragyogó örömeimben. Ott voltál, ha esett az eső, ha fújt a szél, ha vihar volt, ha a nap ragyogott vagy perzselt. Tudtam, hogy ugyanaz a nap ragyog be Téged is, ugyanazok az éjszakai vagy nappali fények világítanak. Ugyanaz az éjszakai sötétség, holdvilág, szürkület, derengés, köd vagy napfogyatkozás vesz körül. Átölel. 

 

Tudtam, egy könyvet fogok készíteni, olyant, melynek nincs és nem is lesz párja.

 

Nem tudom, hogyan, de megláttam az összefüggő szövegek és képek játékát, összetartozását, amelyről éreztem, hogy örök életű lesz. Nem törölheti ki sem gonoszság, sem gyűlölködés. Mágikus lesz, mint az egész munkásságom, mert itt nem a gyűlölet, nem a kapzsiság, nem az agresszió, nem a megvetés, nem a megalázás, nem mások eltiprása, becsapása, nem a fájdalomkeltés, nem a könyöklés, nem a feljelentgetés vagy besúgás a tét. Mágikus lesz, csak a megértés, a szeretet, a béke és a nyugalom, harmónia fog uralni mindent. Tudom, ilyen csak a mesékben van, de remélni azért csak lehet.

Aki bántani vagy megalázni akart, mindenkinek megbocsájtok. Annak is, aki csupán csak el akart tenni láb alól. Próbálom törölni életemből, emlékezetemből mindazt, ami szorongást, nyugtalanságot vált ki bennem.

Elfelejteni örökre mindent, ami még csak szóra sem érdemes!

Makacson kitartottam nem mindennapi ötletem mellett.

Az irodalom szép.

Csak az igazat mondja.

A valót jeleníti meg, de mint a festészet, képzeletek tárháza is egyben.

 

A szó veszélyes.

Kiforgatható, ellenem fordítható, lehet érteni így is, meg úgy is. Félreérthető tehát. Ugyanakkor gyönyörű. Szilárd lábakon áll. Egy jó vers magasabbrendű. Egy igazán jó próza is az. Felemelő.

Sokat dolgoztam, festettem, rajzoltam. Hogy ne maradjak le, verseket tanultam. Ha egy jó versfoszlány megragadt bennem, és tévedésből leírnám, nem lemásolni akarom íróink, költőink ötleteit – akiket nagyon tisztelek, akiktől sokat tanultam –, hanem automatikusan, kényszerűen kivetül egy jó ritmus, rím, metafora vagy enigmatikus szókép. Mert hiteles és igaz. Valódi.

Ha az őszinteség sem hiányzik, maga az örökkévalóság...

 

Később kezdted mondani: ,,Vannak kellemes hazugságok.”

Nem értettem mit jelenthet, hogy lehet a hazugság kellemes? Nem is tudom meg. Talán már nem is érdekel.

Nem hiszem el. Nem is akarom soha elhinni!

Hazudozhat, megvethet, megalázhat bárki.

Ha attól boldog lesz, tegye!

 

A színek soha nem hazudnak, boldoggá tesznek. Mellettem örökre kitartanak. A magasba tolnak, fel a felhők fölé egy furcsa, valóságtól távol álló térbe, mely mágikus. Ott mindent béke és nyugalom ölel át.

 

Gondolj rám a felhők felett – ne legyek szomorú.

Rád gondolok, ne légy szomorú, megtelik veled az életem,

rád gondolok reggel és este, csak integess – akinek

integetnek, nem hal meg soha.

Szívom magamba a kékes fényt, a fehér éjszakában,

nem félek, könnyű vagyok, tele békességgel, és tudom,

ma is túléltem valamit.”

 

Király László: Északi legenda Borisz Paszternáknak