Por és hamu – Sohár Pál verse
Sohár Pál
Por és hamu
Cammie emlékére
milyen mélyen gyökerezik bennünk a porból lettünk, porrá leszünk,
milyen mélyen lakik bennünk a béke;
mint öregedő angyalszoborból lehullott darabok,
kis csoportunk nehézkesen gyülekezik.
mialatt idős, feketébe öltözött férfi olvas fel egy könyvből,
mialatt én elmondom az elhunyt rémálmokból szőtt meséit,
mialatt egy nagymama kettőjük gyerekkori csínytevéseiről beszél,
a vászonkendő alatt hallgat a földben ásott sír.
végül az öreg elszaval még néhány sort, majd felém fordul,
a letakart, árváló porcelánvázára mutat.
lekapom róla a kendőt, magamhoz veszem, néhányat lépek,
csak akkor látom, milyen mély a sír a földben.
le kell térdelnem, sőt, könyökölnöm is a sötét öltönyömben.
vigyázva a végső kincsre, el ne ejtsem, leeresztem a sírba.
nemcsak a vázát, engem is vonz a súlya.
végül az megpihen a földben, szabad lesz mindkét kezem,
feltornászom magam a serkenő zöld gyepről, a múltba.
megszabadultam a váza terhétől, de hiánya bennem mázsák súlya,
s újra felerősödik a domb mögött a gépkocsik zaja,
de nélküle, ki elhagyott, ez már nem az én életem moraja.
leseprem a port térdemről, lenn a napfény meg sem moccan.
sok port szórtak ránk a földön – mondom csendesen az urnának a sírban,
mintha ez eddig fel sem tűnt, mintha megszoktuk volna.
de Ő jól emlékezett a napfényre, és mosolyt varázsolt a porból,
én könnyeket a feljajduló, boldog emlékekből.
a szürke sírkövek felett tündökölt a kék ég,
nem is értem, hogyan tűzhetett egy ilyen napon?
talán az Ő mogyoróbarna szemei ragyogtak a horizonton.
