Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt
HAZATÉRÉS
A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem,
zavartan kabátgombommal
babrál, s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori
gyermeket bennem.
Neki ad enni. Nógatja: játsszék!
Kóré-muzsikával duruzsolgat.
Örök anyai kérelemmel
adná kezébe csörgőnek a Holdat.
Ó, hogy menne is a gyermek
játszani, játszani – végre!
Rajzosra söpört udvarokban
pitykét röpítni az égre,
hintázni vaskérgű fákon,
csengő füvekre leborulni,
hunyóban, titkos pincemélyen
pici lányokkal összebújni...
...késő. Elmúltak mind,
amik voltak.
Nagyapám féltő térdein is
nyirkos gyökerek lovagolnak.
S mégis, minden konok
ködökön átég
valami nyugtalan,
vékonycsontú játék.
Az űz és az hív megtérni rendre,
apró pofonokat osztó
óvó szerelemre,
dérrel, derűvel
mindig fényre állni,
szívdobogásnyi csöndben
ismét eggyé válni,
ó, hogy csitítatlan nőne föl az égig,
ahol csak a szelek
hűs csókjai érik –!
APÁINK ARCÁN
Itt Erdélyben a suvadásos dombok
a férfiakban éjjel mélyre szállnak,
reccsenve nőnek meg a pofacsontok,
s a vízmosásos szemekben az árnyak
nézik, nézik évezredes hosszan,
hogy a türelem partjain milyen erdő ég el.
Hiába kentétek be a füves rétet
jelszavakkal és piros borjúvérrel,
mert felzúg makacs hajuk az éjben
és erdőtűzként világít,
forradalmas-szép arcuk foszforeszkál,
hogy megleljük az utat hazáig,
fiúk,
fiúk, viháncoló csitkók a vad szelekben,
ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,
s e rögös földre mégis visszatérnénk,
csak lábujjhegyen, halkan!:
apáink hűlő, drága arcán járunk.
ANYÁM
Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
Szólítja is fiát:
„Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított fát.”
KÖSZÖRŰ-IDŐBEN
Ó, hát mégis kivert a láz e köszörű-időbe!
Ereszek gyémánt-foga csattog fejem felett,
átvilágít csontomig a hó, elszédülnek
bőrömön a pelyhek.
Táncol rózsaszín torkomban a szó,
higanyként ugrál föl-le, föl-le,
százszor is megfontolná magát,
de kibuggyan...
nyüszítve bár,
vinnyog, mint fagyban a vinilinkabát.
És süvít felétek, fiúk: sercennek,
hasadnak útjában a hurutos szelek,
hazug szokások, ráncnyi láncok,
mik készültek már, hogy megkötözzenek.
Hagyjátok hát a nyirkos zoknikat,
riadt kérdőjelek este, ha drótra terítve
lengenek sután –,
én nem azt nézem, hogy elittátok
az első fizetést is – annyi böjt után.
Mert napot álmodik ujjatok közt a körző,
pattan, s vállatokra koppan
a mindenségből egy iszonyú szelet.
Pállott port lehel a satu tátott szája,
s úgy ropogtatná az ujjpereceket!
Patyolat-köpenyes kísértet jár az éjben,
tenyeréből pirulák –: galambok
szállnak fel az égig.
Ropogósra fagytok, kicsi doktorok,
de Európa lázas betegei
véretek is kérik!
Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben
búgó liliom-lángú lárma.
Az égig szökken, ugye, a hátgerinc,
és nem csavarodik fel a szivárványra!
Marad a hit, ugye fiúk, a mindent legyőző hit,
és nem búvunk meg vén vadakként, tunyán
nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit!
TÖRVÉNY
Egészen, de egészen parányivá összezsugorodni
a fájdalomtól, és elbújni egy zöldborsó
hüvelyébe, aztán hátrakulcsolt kezekkel
sétálni fel-alá a növényi hűssel derengő
termeiben, s a zöld erezettel lüktető
falak közt kivárni,
kivárni, míg elcsitul odakint ez a millió éve
dúló, percenként próbára tevő, gyönyörű és
félelmetes világteremtés…
…hiába –
hiába, mert kísérteties moccanásokkal
duzzadni kezdenek az üveges zöld szemek
elfoglalni ennen birodalmukat; riadtan
és kétségbeesetten feszíti szét lélegzeted
az idegen élettel megtelő zöld temetőt - -
s fel kell egyenesedned ismét
a fény szikrázó kései előtt! -
JEGENYEKÖR
Van egy tenyérnyi, három tenyérnyi,
tenyérnyi hely a szívem alatt.
Tereli ide a szél, veri a szél a lombot, sátés
füvet, dübögő állatokat.
Kérődző barmok sárga foga
örvénylik, hersint, holdra vacog,
millió lelkes kicsi állat,
bőrén csördülnek gyöngyostorok.
Ide döndül a zápor, a villám ide csap le,
s örvénylő kerékagyak
itt tekerik föl, itt őrlik porrá
fűzizegésű álmaimat.
Mint a tej, fut ki a völgyből a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.
Mért állnak körben
egyenruhásan,
félelmesen
a jegenyék?
Árnyuk ezüstös kardsuhogás – ringásuk pengevézna.
Mint ökrök fogai közt a rugdalódzó széna,
él, fél, vergődik –
s a rángó földből kimered az ember.
Istenek kínálják tökkel, faeperrel!
S nincs futamodás – körben a jegenyék!
Szárnya sincs a szélnek!
Fölhúzva, mint fazékban az óra,
a mélyben élnek, akik élnek.
Szívem alatt a villám: itt az gyújt tüzet,
és más út sincs, csak föl,
mint üst alól a füst,
csak föl!!!
mint a
f
ü
s
t
IDEGENBEN
Ácsorgok Európa kivilágított ablakai alatt,
arcomról csurog a holdfény, a mennyei mész.
Véresre körmöl a szél, betakargat a zápor:
Duna vize, Olt vize hull,
mossa maradék gúnyám.
Éhes, egyetlen fiad elbitangolt a nyájtól,
dülöng fuvalmaidban, szabadság!
Az eső függönyein át
a század vak arcát matarássza,
ormótlan sáros lábbal Mozart bölcsőjét
rugdossa: – bőgjön!
Mindennek nekiütődöm!
Pedig csak menni szeretnék szépen, esőben
fütyörészve
(s a felvert sártól sírnak a porcelán-házak),
becézni a lombot, hogy ne venné észre
(s könyökömmel leverem a dombról a várat,
a tornyot! Porlik, ha dúdolok,
a MINDEN DALNOKOK SZOBRA!).
Ázott, hazasóvárgó árnyam csak a Holdra
vetül rólad,
Huszadik Század!
Pedig most otthon mily befogadón, békésen gőzölög
a turma, hogy gyapjasodik, feszítve karám falát!
A népvándorlás első évezredének végére jutva
nem álmodok magamnak már máshol hazát,
csak ott,
hol testvér is marjamba mar,
nemcsak barát,
hol barbár legelőin szagos füvet harap a nép,
bűze melegít,
s csülökre kél a civilizáció morzsáiért!
Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt,
hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.
(Salzburg, 1969. október 25.)
