Arad fényes napjai színpadon innen és túl
A színház világnapját követően nemcsak a színház, de az irodalom és a tudomány ünnepét is jelentette Az aradi magyar színjátszás 130 éve című könyv második kötetének bemutatója az Országos Széchényi Könyvtárban. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent monumentális munka Piroska Katalin és Piroska István kutatók munkáját dicséri.
Öt évvel ezelőtt látott napvilágot Az aradi magyar színjátszás 150 éve című munka első kötete, amely 1818-tól, a magyar vándorszínészet hőskorától 1905-ig, egészen az új század elkövetkeztéig kíséri figyelemmel a város és színháza történetét. A monográfia második kötete két, élesen elváló szakaszt mutat a 20. század évtizedeiben, és kiteljesíti a képet, miképp is kapott Arad, e fontos központ-városunk magyar színházat, hogyan gazdálkodott vele, illetve – különösen az 1918-ban kezdődött második száz évben – hogyan harcolt érte a történelem sodrában. Az Irodalmi Jelen Könyvek és Böszörményi Zoltán kiadóvezető méltó köntösbe öltöztette a keménytáblás, illusztrált korpuszt.
Sirató Ildikó, Piroska István és Piroska Katalin
A bemutatón dr. Sirató Ildikó színháztörténész, az OSZK Színháztörténeti Tárának vezetője méltatta a könyvet, és kérdezgette a szerzőpárost, Piroska Katalint és Piroska Istvánt – elsőként arról, miként és miért vágtak bele az óriási munkába. Piroska Katalin egészen régvolt államvizsga-dolgozatáig ugrott vissza időben (A népszínmű az aradi színpadon), ekkor hívta fel figyelmét egy közismert Arad-kutató, hogy a város színházának a történetét még nem dolgozták fel. Pedig megbecsült intézmény volt Aradon a színház – emelte ki Piroska Katalin –, de a dokumentáció (szinte regényes) hányattatásai sajnos már nem ezt tükrözik. Ami megmaradt, Sîrbuț Józsefnek köszönhető, aki a rendetlenségben sok mindent megmentett, ám az ő halálával a maradék anyag is szétszóródott.
Az 1885-ös régi színházépület
„Mi is csak úgy tudtuk összegyűjteni a feldolgozáshoz szükséges anyagot, hogy ide jöttünk dolgozni az Országos Széchényi Könyvtárba” – mesélte Piroska Katalin. Az OSZK-ban ugyanis 1920-ig megvan majdnem az összes aradi színlap, 1940-ig a hírlapok jó része is. A Nyugati Jelen archívuma nélkül sem tudták volna elvégezni a munkát, voltak olyan napilapok ugyanis, amelyeket csak itt találtak meg. S hogy miért vágtak bele ebbe a hatalmas kihívásba? „Mert senki más nem csinálta meg, és nem akartuk, hogy egy ilyen nagy múltú intézmény nyoma eltűnjön a semmibe” – fogalmazta meg Katalin kutatói „ars poeticájukat”. Mindketten hangsúlyosan megköszönték Enyedi Sándor közreműködését és biztatását. Piroska István mosolyogva megvallotta: „Ha nincsen a feleségem, én 1920-nál bedobtam volna a törülközőt.” (És persze magára a munkára is Katalin vette rá.) Az esten később az is kiderült, miért volt olyan nagy törés munkájukban az 1920-as év.
„Még most sem hiszem el, hogy ezt mi csináltuk" – Piroska István
De vajon melyek voltak a legizgalmasabb, meglepetés értékű felfedezések? – kérdezte Sirató Ildikó. Piroska Katalin azt a színháztörténeti jelentőségű eseményt emelte ki, amikor rábukkantak egy 1879-es Ibsen-bemutatóra Aradon – tizenegy évvel a budapesti bemutató előtt, egy olyan időszakban, amikor a szerző még nem volt népszerű Európában! Holott – fűzte hozzá Sirató Ildikó –, az volt a megszokott, hogy a Pesti Magyar Színház vagy a Kolozsvári Nemzeti Színház járt elöl a bemutatók tekintetében, mintaadóként, hogy az ország más színházainak, mit kell műsorra tűzni. Az Ibsen-drámát egyébként a fordító adta oda egy színésznek, de sem a Nemzetinek, sem a kolozsvári színháznak nem kellett, így került Aradra. Tudni kell, hogy Arad akkor soknemzetiségű, magyarok, svábok, szerbek, zsidók, románok lakta város volt – hangsúlyozta Sirató Ildikó –, mintaváros a kultúrák egymásra hatásában.
Piroska István számára a kritikák olvasása jelentette a legnagyobb élményt; például azok a mosolyt fakasztó momentumok, amikor a kritikus azért reklamál: miért a legteltebb táncosnők táncolnak az első sorban, vagy amikor kiderült az előadás írásos visszhangjából, hogy a színen – elvileg – átrepülő díszletbagolynak leesett a szárnya, kiesett a szeme és vijjogni kezdett. Ma már azon a botrányon is csak mosolygunk, amit A Veszta-szűzek című darab bemutatója keltett: mivel a színügyi bizottság egy hétig húzódó hivatalos hercehurcája alatt még játszhatta a társulat a művet, az ennél jobb reklámot nem is kaphatott volna. Összességében azonban kitűnik a korabeli sajtóból, hogy az aradi színháznak a maga korában bizony megvolt a súlya, Budapesthez mérhető nívójú előadásokkal, színészekkel, énekesekkel – emlékeztetett Piroska István.
Az Országos Széchényi Könyvtár tanácsterme
Ám az aranykornak egyszer csak leáldozott… Trianon már csak a pecsétet tette rá az 1918 decemberében, Erdély elfoglalásával megindult erodálódási folyamatra. Aradot 1919. május 17-én szállta meg a román hadsereg, a hivatalokra kikerült a román zászló – magyarázta Piroska Katalin. A színház 1920-tól kezdődően egyre nehezebben működhetett magyarul (az utcaneveket már ’19-ben megváltoztatták, a bíróságokon ’20-tól lett román a tárgyalási nyelv). A nem az állam nyelvén működő színházakat nagy adókkal sújtották, ezt különböző ürügyekkel indokolva. A színészek pedig tengődtek, de nem hagyták abba a munkát. Az ellehetetlenítés a kultúrpolitika eszközeivel is zajlott: támogatást nem kapott a társulat; Magyarország nevét sem lehetett kiejteni (szó szerint: A hamburgi menyasszony című darab népszerű dalában például ’Meseországgal’ kellett helyettesíteni – osztotta meg Piroska Katalin –, és egy „bakizó” színésznőt, aki ezt eltévesztette, ezért menesztettek); a Magyarországról átszerződni vagy vendégszerepelni akaró színészeket időnként nem engedték be az országba. „Nagyon szomorú volt olvasni, hogyan indult meg a lejtőn egy kiváló színház” – vette át a szót Piroska István. Ahogy a polgárság csúszott lefelé, úgy szoktatták le a népet a színházról. Az is előfordult, hogy katonaság vette körül az épületet, és közölték, hogy elmarad az aznapi előadás.
Aztán jött a bécsi döntés, a második világháború, az 1940 és ’45 közötti súlyos esztendők, „ez után a nemzetiségek számára 1945 a nyelvhasználat szempontjából tényleg felszabadulást jelentett Dél-Erdély számára” – magyarázta Piroska Katalin –, és ezen a téren ritka felvirágzás köszöntött Aradra is. Egymást érték a kulturális rendezvények, magyar művészek léptek fel, vagy ekkor vetítették azokat a sikeres magyar mozifilmeket (például a város szülöttével, Jávor Pállal), amelyeket a háború idején nem láthatott a dél-erdélyi magyarság. Aradon jól működő magyar és román tagozatú népszínház alakult, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után azonban a népszínházakat megszüntették, de helyette itt csak román nyelvű állami színházat létesítettek. Volt egy olyan elképzelés, amely szerint egy közös Arad–Nagyvárad színházi körzetet alakítottak volna ki, ahol a magyar tagozat Váradon, a román Aradon működött volna, biztosítva a kétnyelvű előadásokat mindkét város számára, ebből azonban nem lett semmi, pontosabban a Nagyváradon létesült állami magyar együttes, de az nem járt rendszeresen Aradra. Ez jelentette a végét több mint hatvan évre az aradi magyar hivatásos színjátszásnak, összegezte Piroska Katalin. Nekünk azonban immár itt a kezünkben Arad legfényesebb színházi napjainak krónikája.
Sirató Ildikó a színházművészet fontosságáról is beszélt, nem csak aradi vonatkozásában
Ahogyan Sirató Ildikó is többször hangsúlyozta a beszélgetés során: e monumentális mű azért kivételes, mert nem kiált folytatás után, hiszen feltárta szinte az összes létező forrást, amihez ma hozzá lehet férni, és fel is dolgozta ezeket. A pozitivista kutatás apró részleteiből pedig egy historikus kép is kirajzolódik: nevezetesen, hogy mennyire szüksége volt az aradiaknak a színházra, milyen fontos kovásza tudott lenni a polgárság kultúrájának. Piroska István azt hangsúlyozta: klasszikus színháztörténeti monográfiát állítottak össze, vagyis ritkán véleményezik, kommentálják a forrásokat. Az alapkutatást végezték el, tette hozzá Sirató Ildikó, ami ezentúl minden kutatónak forrásmű lehet.
A beszélgetés végén a közönségből is érkezett hozzászólás, kérdés – például arról, vajon az aradi színésznők, primadonnák kelendőek voltak-e a helyi nagypolgárság férfi képviselői között. De még mennyire – tudtuk meg a szerzőpárostól, és több példát is említettek, milyen ügyesen „halásztak ki” maguknak színésznők például magas beosztású hivatalnok, újságíró vagy főgyógyszerész férjet. Szintén a közönség soraiból gratulált egy olvasó a kötethez, aki az aradi jelenlévőket külön üdvözölte, és elmondta: büszke rá, hogy kivitelezőként részt vett az aradi színházépület egykori felújításában.
Az est végén néhányan dedikáltattak is
Aki pedig közelebbről is megismerné a színház patinás múltját, időutazásra indulhat az immár kétkötetes mű lapjain.
