Az ámulat kútja

                     Szilágyi István 80. születésnapjára

Míg a hajnalpír a domb csípőjén tétovázik,

degeszre tömött zsákokat cipel a képzelet,

magányos szőlőkarók között matat a reggel,

cammog az idő,

magában beszél,

megáll,

újra elindul,

megáll,

hallgatózik.

A folyó túlsó partján míg a szél kifújja magát,

Jajdon kertjei felett

füstcsíkokat terel a gondba merült emlékezet.

A görbe hátú látszat árnya átballag az udvaron,

a deszkakerítésnek dől a fény,

morzsákat szór szerteszét.

Titokcserepek közt lépked a lélek,

csodát rügyezik az akarat,

a vézna nyár, mint kinek semmi dolga,

az üres söntés mögött üldögél.

Csendesen ragyog ma a minden,

a tájon meztelenül szalad át a pillanat,

bámulják a kapuk tátott szájjal,

az ámulat kútjába kövek hullnak.