Okosszerelem

Magamhoz szorítottam, a hajába túrtam, úgy éreztem, nem is polimereket, hanem igazi bőrt tapintanak az ujjaim. Aznap éjjel szeretkeztünk. Csak annak tudom nevezni. Minden mozdulatunk összehangolódott. Reggel megcsókoltam, de visszaállítottam alvó üzemmódra, úgy gondoltam, hagyom még aludni. Amikor megcsördült a telefon, hirtelen kaptam fel, nehogy felébressze.

Részletesen áttekinthető útmutató szolgált a választható programokra és funkciókra vonatkozóan. Kicsit ugyan sablonosnak tartottam a lehetőségeket, de ezt a fordítás szegényességének tudtam be. Választhattam a szado-mazo, a szégyenlős, a rabszolga, adomina és persze a barátnő beállítások közül. Az utóbbit kapcsoltam be. Úgy gondoltam, ha majd szeretném, később is válthatok, de egyelőre leginkább magányos voltam, hát így választottam. Ha ennyi pénzt kiadtam a gépért – az árából egy közepes autó is kijött volna, de mivel nincs jogosítványom, a robot mellett döntöttem –, akkor legyen kicsit több mint egy átlag maszturbáció. Bekapcsoltam.

– Szia – nézett rám. A tekintete üveges volt, de hangjában semmi gépiest nem éreztem. Valószínűleg hivatásos szinkronszínészekkel mondatták fel a szövegeket, amelyekből a processzor megpróbál majd koherens mondatokat alkotni.

– Szia – válaszoltam. – Hogy hívnak?

Néhány pillanat szünet következett. Az útmutató szerint adhattam volna neki nevet, de a barátnő funkció velejárója, hogy némi szabad akaratot is szimulál.

– Anna – válaszolta.

Megfelel, gondoltam. Rövid és szükségszerűen feledhető kapcsolataim során Annával még nem volt dolgom. Egy Annamáriával lehetett volna – szeretett, de nem tartottam elég szépnek, a haja egészen szalmaszínű volt, a szeme sötétbarna, arca tele szeplővel. Azóta gyakran gondolok rá. Talán mostanra elvettem volna feleségül.

– Hogy vagy? – kérdeztem. Furcsán izgultam, mivel nem tudtam, mit illik mondani egy robotnak. A nőkkel általában nehezen kommunikálok, s az, hogy a jelen hölgy szintetikus, mit sem könnyített a helyzeten.

– Veled mindig jól – hazudta a robot, majd kicsit oldalra fordította a fejét –, de unatkozom. Nincs kedved valamihez?

Simogatni kezdtem. Bizonytalan voltam, de a program valószínűleg erre is fel volt készülve. Hálásan mosolygott, megfogta a kezem. Gyorsan és különösebb élvezet nélkül dugtam meg. Csalódtam. Nem volt jobb, mint egy átlagos maszturbáció. Bekapcsoltam rajta az öntisztítót, és leültem tévét nézni. Elfelejtettem kikapcsolni, a film felénél jártunk, amikor feltűnt a jelenléte – addig csak bámulta a képernyőt, de egy gyenge poénnál (a sitcom nem volt különösebben vicces, néhány fizikusról szólt, akik együtt laktak, inkább megszokásból néztem) felkacagott. Kikapcsoltam a tévét, és rámeredtem.

– Kapcsold vissza – mondta –, szeretem ezt a sorozatot.

Nem válaszoltam. Hogy honnan ismerhette a sorozatot, lövésem nem volt. Bizonyára programozási trükk ez is. Visszakapcsoltam a tévét, és végignéztük a részt. Éjszaka nem kapcsoltam ki a lányt, csupán alvó üzemmódra állítottam, rácsatlakoztattam a vezeték nélküli töltőt, és lefeküdtem aludni. Éjfélig forgolódtam. Kimentem érte, felemeltem a kanapéról, és az ágyamba fektettem. Aztán elaludtam.

Reggel automatikusan bekapcsolt. Az útmutató szerint, ha alvó üzemmódban van, akkor a mellette lévő személy mozgását érzékelve magától felébred.

– Jó reggelt – mondta.

– Neked is.

A konyhába mentem, és kávét főztem. Reggelit készítettem. Két tányért tettem az asztalra. Nem vettem észre, hogy követett.

– Én nem eszem – mondta –, de reggelizz nyugodtan.

Elpakoltam a másik tányért, és kidobtam a rántottát. Úgy döntöttem, én sem eszem. Megittam a kávét.

– Ma itthon maradsz? – kérdezte.

– Nem, dolgoznom kell.

– Pedig ez lenne az első együtt töltött napunk – a hangjában mintha némi bosszúságot éreztem volna.

Nem válaszoltam. Felöltöztem, és elindultam otthonról. Az ajtóból szólt utánam:

– El sem köszönsz?

Visszamentem, és megcsókoltam. Elmosolyodott, és leült a kanapéra. Éber módban hagytam. Bekapcsoltam a töltőjét és a tévét, pendrive-ról beindítottam a tegnapi sorozat új évadjának összes részét – kitart addig, míg hazajövök.

*

Délben Gáborral találkoztam. A legjobb barátom volt, és az egyetlen, akinek meséltem arról, hogy megvásárolom Annát. Elmondtam, mi történt. Ha nem hívott volna fel, talán elfelejtek ebédelni. Az utóbbi időben egyébként sem volt étvágyam. Egyáltalán nem az éhség volt az az ösztön, ami lefoglalt.

– Ez hülyeség – mondta.

– Tudom, vagyis csak azt mondom, hogy kegyetlen jól össze van állítva a programozása. Eszméletlen jó a szoftver.

– Ha rám hallgatsz, még ma visszaküldöd.

– Ennyi pénzért inkább megtartom.

– Hülye vagy, figyelj, ismerlek, hetente képes vagy beleesni valakibe, de az egyáltalán nem lesz egészséges, ha belezúgsz egy kenyérpirítóba. Ez már inkább szomorú.

Hagytam a témát, kifizettem az ebédet. Este azon kaptam magam, hogy sokkal jobban sietek hazafelé, mint általában. Tisztában voltam azzal, hogy ez már az őrület határán mozog, mégis úgy éreztem: valaki vár otthon. Beléptem a lakásba. Anna még mindig a tévét nézte, egy korábbi évadot a sorozatból, ami nem volt rajta a pendrive-on. Amikor meglátott, hozzám lépett. Megölelt és megcsókolt.

– Nagyon hiányoztál – mondta, fejét a vállamra hajtva.

Magamhoz szorítottam, a hajába túrtam, úgy éreztem, nem is polimereket, hanem igazi bőrt tapintanak az ujjaim. Aznap éjjel szeretkeztünk. Csak annak tudom nevezni. Minden mozdulatunk összehangolódott. Reggel megcsókoltam, de visszaállítottam alvó üzemmódra, úgy gondoltam, hagyom még aludni. Amikor megcsördült a telefon, hirtelen kaptam fel, nehogy felébressze.

– Igen – szóltam a kagylóba.

– Üdvözlöm. A Thundernettől telefonálok, problémát találtunk a hálózati beállításaival.

– Miféle problémát?

– Valaki rácsatlakozott az ön internetkapcsolatára. Úgy tűnik, hozzáfér több olyan készülékéhez, ami hálózati kapcsolaton keresztül működik. Tapasztalt valami furcsát a napokban valamelyik ilyen berendezésében? Számítógép, telefon vagy egyéb? Egyes készülékeket ugyanis mások is használhatnak, például a tévé látszólag magától csatornát vált, vagy a laptop véletlenszerűen új programokat telepít.

Anna álmos szemmel nézett rám.

– Ki az, drágám? – kérdezte.

– Senki – válaszoltam, és letettem a telefont.