A végső időcsapda
Az Úristen ha lecsapná
Órák ketyegnek kívül-
belül. A világ gyorsabb,
mint amilyen én vagyok.
Égitestek robbannak szét
távoli galaxisokban,
és véget ér egy újabb
háború, míg megiszom
a kávét reggelente.
A szomszédos asztaloknál
mindig a második körnél
tartanak már, amire
odaérnék. A formás
pincérlány kényszeredett
mosollyal válaszol
megkésett bókjaimra.
Fékezni kellene az omlást,
és visszafele gördíteni
Sziszüphosz mérhetetlen terhét.
Nem huszonévesnek lenni
volna jó, fülledt, bennfentes
cinkosságok idején,
amikor még együtt álltak
az órák, fülsiketítő
ketyegéssel, de készült már
a végső időcsapda egy
kültelki, koszlott moziban.
Hanem most, e korán jött
férfikorban, eltévedt
bókok zátonyai közt,
túl minden megtörténhetőn;
persze a kötelező
tartozékokkal: ez így kerek.
Az Úristen ha lecsapná
az órát, ami kint ketyeg
– viszonzatlan fizetségül –,
elhinném, hogy vannak még
titkos tervei velem, csak
Ő is lassú, megfáradt
és lusta is kicsit tán
beteljesíteni végül.
Homoktangó
Hiába jössz, nem vagyok itthon,
elmentem, már senki se hívjon,
ott lakom önmagammal szemben,
üresen áll a szobám bennem,
tudtam, hogy így lesz, hát eressz el,
kiköltözöm magamból egyszer,
nem vagyok ott sem, ahol éppen
egy másik életembe léptem,
hol szabad senkire se várnom
a legszomorúbb éjszakákon.
Egy ismeretlen kontinensen
eső esik, homokban fekszem,
tenger nélküli parton alszom,
szétázik lassan már az arcom.