Ugrás a tartalomra

 

A tagadás helye

 Fehér fal

 

Bámulom a fehér falat,

és megjósolom, összedől majd.

Karthágó, leég.

Róma tűzben.

Terebélyes, fekete füst

lepi el flegmán a csillagokat.

 

Sétálok tovább, az aszfalt 

nem őriz lábnyomot,

a tócsát se szívja magába.

Elpárolog, marad

a sok csikk a repedésben

és még kettő a kuka mellett.

Az összedőlt citadella falán,

a félrevert bubópestis nyomai.

 

Mindegy a napszak, mert ez 

a látvány délben is ilyen színű,

de képzeljük csak el, este van,

és az üres utcán, látszólag

mindenki haláli nyugalomban.

És ebben a nyugalomban

lemondunk a tragédia törvényeiről,

hiszen két lépésre a Holdtól,

felborulnak a ciklusok.

 

Csak a tömbház oldalán lebegnek

kacér, félig átgondolt szirének.

Valahol halkan szól a tenor saxó

álmos kémények búgnak dallamán,

Olcsó kölnik emlékét fújja a

vasbeton,

a sarkon pedig jóízűen kukáznak

őszülő kóbormacskák.

 

Eltelik az a semmi néhány év.

A házakat néha újrafestetik,

de itt van ez a fal, ami már sárga,

és még emlékeiben sem fehér.

Ez a fal nem Karthágó.

Nem is hallott felőle.

Ez a fal túlélte fénykorát

és ami romlásnak indult, senki 

nem akarja felgyújtani.

Agapé és Faustus

 

A tagadás kelyhéből nagyot kortyolót,

csókkal üdvözöld szentajkú szépség.

A doktorúr kedvese mégis milyen nő?

 

Aki színes fiolákba rejtette

az istenkáromlást, csak az 

szeret igazán múzsát

és illik is hozzá, hogy lovag legyen ő.

Te pedig legyél boszorkányhegyen,

a kajmánok királyával diskuráló

cserzett bíborfelhő.

 

Sokan odavesztek az érzelmek frontján.

A halandóság iróniáját rejtsd 

fátyol alá és fordulj el a gyásztól.

 

A járatlan út széléről tépett virág

szebbet mesél, ha megtanítják.

Forgasd kevesebb eszmével

a szerelmes szót, és ne

imával kergesd a megváltást.

 

Fogyassz még az emlékek torán

a levesből és a tortából is repetázz.

Neked sült a velő és hozzá édes

az áfonyaszósz. Rólad szól a tószt

és téged köszönt a vendégsereg.

 

Ne félj, drága, a kárhozat egy túlértékelt látomás.

 

Marcipán

 

Világod, egy tüllrostos odú.

Kívülről is csinos.

Abban a fában én vagyok a daganat,

te meg virágporos szellők.

 

Itt élünk mi. Álmaink zsúfolt 

félgarzonjában, ahol minden

cukormázas és tejszínhabos.

 

Ha szólok, belibbensz az ajtón,

újságot hozol, snapszot töltesz, és 

ha kell, lehalkítod a rádiót,

és marcipán csókok alá temetsz

és minden olyan kurvára szép,

hogy szóra sem érdemes.

 


Polgár Kristóf Szolnokon született 1997. június 9-én. A Szolnoki Széchenyi István Gimnáziumban drámatagozaton tanult. Jelenleg a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen színművészetet szakon harmadéves hallgató. A Szolnoki Szigligeti Színházban játszott négy éven keresztül, hat darabban szerepelt. Gimnazista évei alatt rockzenével is foglalkozott. Kiemelkedő eredményeket ért el a versenytáncban és az utóbbi években költészettel és versírással foglalkozik. 2016-ban Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata Szolnok Város Ifjúsági Díját adományozta neki, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.