Mind ég

A nyár magával visz valamit. Mindig. Harmat-meleg. Halál-forró ondó. (F)okozatok. A nőben csak arccal a földnek fogalmazódtak meg. Sokat sétál. Benne a valóság. Esztelen part. Okos folyó. Bárhol vagy. Bármi jó. Éhes évszak. Elnyomja benne a múltat. A jövőt. Jelen lenni a nyárban. Nincs idő. Ideje. Ki szabja meg. Ki szól bele. Vele.

arccal a földnek a köveknek a víznek
öblösen fut belé a kék fulladásig kifulladásig
ez más halmazállapotú üresség nem segít rajta a víz
okos tenger tudja hogy másra kell a test
férfikéznek a napsugarak letelepedési felületének
hogy aztán ledobva magáról a vakítóan fehér lepedőt
hajnalonta a partot járja és nézze hogy az ég
kitakarja a kőházakat letépi róluk az éjszakát
feje fölött szűk ketrecek tolonganak versenyeznek
ma melyikük préseli össze a végtagokat
a sirályokra kéne gondolni nekik fogalmuk sincs
hány reggel lakozik még a csontjaikban mégis
nekiveselkednek a kéknek és a fél életüket
egyedül töltik a levegőben

A végtelen égen. Mélyetlen. Játék-harc. Az arc napégette. A(z) (sz)ív képtelen. Hangok rekednek mellkasokban. Elfekszik az idő. Adja magát a nyárnak. A Bágyadt. Ívetlen. Nincs jelen. A tenger szabadul. A tenger szabadít. Minden hullám. Nem több. Nem kevés. Testben a(z) (v)ég. Nincs magány. Nincs kapcsolódás. Úton a víz fölött. Repülnek a halak. Terjed a part. Halálnemek. Elemek harca. Nemtelen. Sem nő. Sem férfi. Egyik halott. A másik szívtelen.

a fenyőerdők sűrű szövetében próbálnak rendet
vágni a fénycsíkok elfáradt arcát keresi a rengetegben
elhomályosulnak a sziklaszirtek hullafehérbe szédülnek
minden olyan semmibe játszó forduló zuhanó részegülő
a balkon betonbörtönében muskátlik díszítik a
fogság kifeszített szárnyát
a szabadság a vadonban burjánzik kaktuszcsaládok
élik túl a forróságot szívbéli állapotok átalakulások  egy
szekrénnyi térben túlsúlyos vödör a tejfehér égen
vihar lesz elmozdulás
kiüresedett fészkekben elhagyott oxigén darazsak
csípése hoz némi színt
egyedül a parázsnak van jövője nemsokára minden elég