minden könnyed egy időpikkely, súlyos szótag egy szerelmes versben. minden könnyem egy másodperc, segít az időt összetekernem.

Az emberek belefagytak a házak árnyékába. Még láttuk hamvaikat a füstbe burkolt fák között.

A nyár magával visz valamit. Mindig. Harmat-meleg. Halál-forró ondó. (F)okozatok. A nőben csak arccal a földnek fogalmazódtak meg. Sokat sétál. Benne a valóság. Esztelen part. Okos folyó. Bárhol vagy. Bármi jó. Éhes évszak. Elnyomja benne a múltat. A jövőt. Jelen lenni a nyárban. Nincs idő. Ideje. Ki szabja meg. Ki szól bele. Vele.

Nyílt térre vágyunk, aprócska örömre. Nyaranta ritkán csalódik az ember: fény, forróság a reményt örökölte.

Teltnedvű, zöld lombhurkon – égi huss –
átröppen verébgyermek, július,
Mintha üzenne vígan lehetőnek.

Tájszürke világban időz
gyík, légy, fölvizezett éjszaka,
megerjedt nappal.

újrahajtogat az idő,
uv-szűrő-jelen ultraibolyát szed a halál kosarába,
ez a nyári sugárzás sem emberi már,
szupercelláimba szorulsz,
jeges esőmben ázol el.

Belém harapott a nyár,
robbanjanak föl testemben a kert, ég,
fák, szél.

Lányok érzékeny haja lebben át a
zátonyok közt, s izzik a Nap melírje
távoli fürtben.