Üzenet Londonba

           (Rimbaud-nak)

Az egész valamiféle menekülés.
Valami elől, valami elé.

Ha nem vagy, akkor nem vagyok.
Ha vagy, lélegzem nagyokat.

Valamiféle szabadság, valamiféle jövő.
És fészekmeleg csapda, a másik oldalon.

Párizs kiabál, zavart, elárvult.
Sértett kisgyerek, durcáskodik.

London maga a vakmerőség.
Néz a semmibe, nem fél semmitől.

Ahol járok, ott velem sétálsz te is.
De csak nekem nem köszön a magnólia.

Azt akarom, hogy megint, és itt.
Meghajolok végtelen jövőd előtt.

Bármerre járok, követ valami macska.
Fekete. Mindenütt. A szeme, meg a bundája is.

Húsvét van, böjtöllek éppen, és böjtölök.
Próbálok nem gondolni mindarra, ami csábít.

Reggel van, valami új nap kezdődik megint.
És szeretném, ha az idő így maradna.

Az utcákon koboldok, lidércek rohangálnak.
De csak én látom őket. Ahogy te odaképzeled.

Nincsenek elárvult üzenetek. Ahogy te sem vagy
árva. És én sem vagyok semmilyen értelemben.

A futásunk folytatódik, ha te is úgy akarod.
Együtt rohanunk. Csak nem tudom, hova.

Az egész valamiféle menekülés.
Valami elé, valami elől.

A hajó, ha részeg

                                       (Arthur Rimbaud-nak)

A hajónak, amikor részeg,
s hullanak szét az alkatrészek,

kormányosa akkor már nincsen,
nem mereng semmi kincsen,

körötte örökös lárma,
nem gondol tegnapról mára,

dülöngél kétségbeesve,
valami fogódzót keresne,

mert hogyha itt a szakadék
nem segít matróz, vagy kadét,

nincsen ott semmi kapitány,
mutatni merre az irány,

akkor már mindennek vége,
pusztulást nyeldes a gége,

nem érhet békés kikötőbe,
minden part távoli tőle,

képzelheti, valami tócsa-
víz életre locsolja,

de ez csak képzelet,
fantázia-keret,

távoli, keleti bazár,
ami sírgödörbe zár.

Fotó: Székelyhidi Zsolt