Tokajban a történelmi Magyarországról

2019. augusztus. 30. - 20:19

Amikor meghívást kaptam a 47. Tokaji Írótáborba, az első gondolatom az volt, hogy ez mennyire megtisztelő, hiszen nincs a magyar irodalomban olyan alkotó, aki ne hallott volna erről a nagy múltú rendezvényről. Tokaj amúgy is egy kicsit a szívem csücske, talán a szőlő, a jó borok, talán a táj miatt. Beregszászt és Tokajt nemcsak a valamikori egy országhoz való tartozás, hanem a bortermelés is összekötötte. Előadásom megadott témája viszont kicsit megrémített, hiszen olyan korról kellett beszélnem, amelyet nem éltem meg. (Persze a történészek is ezt teszik, de nekik ez a dolguk.) Mégis fájdalommal tölt el, mert kísértetiesen napjainkat idézi: Kárpátalja kulturális élete 1918–1920 között. Jó előre nekiestem hát az említett időszak kutatásának, sajnos kevesebb sikerrel, mint reméltem. Több, a témában jártas ismerősöm segítségét kértem, s a számomra elérhető irodalmat is elolvastam, de előadásom nyilván mégsem lehetett teljes, hiszen épp a kultúra megnyilvánulásainak számbavétele hiányzik a legtöbb általam olvasott szakmunkából. A szellemi élet ugyanis abban az időben, közvetlenül az első világháború után Kárpátalján nemcsak a statárium, hanem az emberek lelki fáradtsága miatt is sekélyes volt. Hosszan lehetne ezekről a dolgokról írni, arról is, hogy az akkori és a mostani hatalom milyen módszerekkel akadályozta, illetve akadályozza a kisebbségben élőket, hogyan próbálta akkor és hogyan próbálja most is megfélemlíteni azokat, akik változást szeretnének, s hogy milyen óriási méreteket öltött és ölt napjainkban is az elvándorlás.

Már a megnyitón érezhetővé vált, hogy egy újabb, nagyon kellemes írótábor elé nézünk, rég látott, kedves szerzőtársak fogadtak, a hangulatos utcákon egymás mellett sorakozó borozók kínálták a finomabbnál-finomabb borokat. A hivatalos rész után indult a kötetlenebb program, a színpadon egymást váltották az előadók, bemutatkoztak a fiatal szerzők, jó volt látni a pezsgést, zenét hallgatva bort iszogatni, s közben megváltani a világot, hiszen mi mást tehetne az íróember, ha kollégákból álló társaságra talál?

Az izgalmas témákat megvitató plenáris ülések közti szabadidőt nagy nevetések, esténként vidám nótázás, kesergő népdalozás töltötte ki. Arra gondoltam, hogy szerencsések vagyunk mi, a mostani középgeneráció, hiszen megismerhetjük az elődeinket, beszélgethetünk velük a kezdeti nehézségekről, mesélnek az ötvenhat utáni évekről, elmondják az igazat. Nem történelemkönyvekből kell kihámoznunk irodalmunk múltját, nem elölről kell kezdenünk dolgokat, hanem rálépnünk a kitaposott útra. Néha úgy érzem, hogy kevés időt szánunk ezekre a beszélgetésekre, pedig igazán nem telne sok energiába, csak a rohanásunk útját szegi sok mindennek.

Ez az írótábor alkalmas volt ezekre a nagy beszélgetésekre is. A sétahajó ringatózása, a csodálatos táj néha túlcsorduló jókedvet, néha könnyes történeteket hozott elő az együtt töltött napok alatt. A jelenlegi irodalomban alkotókon kívül meglepően sok műkedvelővel találkoztam, többen elmondták, hogy évente eljönnek az írótáborba. Nem csupán a kulturális feltöltődés miatt – néhányan az ifjú kor felidézésére jönnek. Egy kedves hölgy mesélte, hogy egészen fiatal korában jött először Tokajba, s mára nyári programjává vált ez az alkalom. A Kárpát-medence minden szegletéről érkeztek emberek, valahogy összekötő kapocs is egyben egy ilyen találkozás. Bár határokkal választották el az egykori Magyarország területeit, de a kultúránk, a nyelvünk továbbra is összeköt, olyan erős kötelék ez, amit sem hatalom, sem erőszak nem tudott elvágni, száz esztendő alatt sem. Persze lehetne beszélni a hiányosságokról, a nincsekről, ahogyan néhány zsörtölődő majd meg is teszi helyettem. Én csupán élveztem, hogy ott lehettem, boldogan mentem, és szép emlékekkel telve tértem haza Tokajból. Örülök, hogy épülhettem, ismerkedhettem, régi és új barátokkal lehettem együtt, szomorkásabb napokon jól jönnek majd a vidám emlékek.