Zajlás

Rian a téli város, egyre
több apróbb tömbre töri össze
tehetetlen jégtömegét az
örvénylő anakonda-folyam.

Kétségbeesett csikorgások,
mint a kréta a többismeret-
lenes egyenletnél a táblán,
ki-kihagyó kis ritmusokban,

csupán a másodpercmutató
lüktet, megbízható metronóm,
pulzál, akár az a vörös lob
a tenyeredben, hólyagos hely,

amit bosszúból még tűzforró
lábasod hagyott rád délelőtt.

*

Hiányjelek, hibák, nyomunk vész,
mint az albán pincéknek mélyén
a mezítelenül toporgó
bosnyák gyerekeknek szervei

a gyémántélű szikék között.
Szemed körül szétfolyt akvarell
szárad, sós ízű remegésed
nyeled egyre magadba vissza,

de a torkodon akad, lefojt,
festmény-embriót vet arcodra
tengered, ablakod üvegén
elnyújtózik az utcazaj, csak

az a vörös lob lüktet, pulzál,
forró lábasod hagyatéka.

*

Rian a folyóban a város,
hazaviszem magammal a fél
hatos dugót, a könyvespolcra
teszem a többihez, a zsákmány:
tej, tizenöt deka felvágott,
kicsomagolom táskájából
a gyereket, majd számot vetek,
egy, kettő, három. Vége. Mélység
és Nyugalom. S arra gondolok,
amíg tenyeremben lüktetsz, hogy
a szupermarket húsosának
megtömött akváriumában
élő halak agóniáját
bámultam, s kimosta mindenem.

A cinkosok

a határ

Húst meg utoljára tavasszal
ettünk, és holnap már karácsony,
de vállat von a téeszparaszt,
tízezer liba van a tele-
pen, bök a faluhatár felé,
de a téglaverők, a pestiek,
mint maga, nem kaphatnak, mondja
apámnak és leszegi fejét.
És minden nap megszámolják azt
a tízezret, mire felnevet
a paraszt, egy-két százalékot
ráhagyunk, elhullás meg róka,
értem, bólogat vissza apám,
s mögöttük tanár úr mosolyog.

környezetismeret

Tanítás után bent maradunk,
mi, az újak, kik csak most jöttek,
az osztályban az idegenek,
mondják is: osztályidegenek,
akiknek még pótolniuk kell,
hogy milyenek a gerincesek,
hüllők, kétéltűek, szárnyasok,
mint, teszem azt, mondja tanár úr,
a liba, mely madár, gerinces,
fészekhagyó, tojásrakó, és
ha fejét szárnya alá hajtjuk,
akkor nem lármázik, elalszik.
Bebiflázni, szóról szóra mondd
fel apádnak, mert máskülönben…

pecsenye

Otthon apám bólint, láttamoz,
aláír, holnap már karácsony,
mosolyog, motyogja: tanár úr,
aztán fekete éj, némaság.
Reggelre tejüveggé lesz az
ablak, a szomszéd téeszparaszt
felesége nagy hasábfákat
adogat át a drótkerítés
alatt anyámnak, apám alszik,
ő is róka, ő is százalék,
fekete éj az álma, fejét
szárnya alá hajtja, és míg sül
a pecsenye, motyogja, talán
most ez az utolsó tolvaj tél.