Esőtánc

Beléd tudnék szeretni, mondod, miközben
valakinek a fürdőjében éppen hánytatsz.
Fejemet a vizes csempének támasztom,
a válladra száradt, olajos napfényre
gondolok és a lányos, áttetsző testedre,
mikor egész nap az esőt vártuk porban
ülve, és meztelenre vetkőztünk az istenek előtt.

Lila és zöld horpadásokból vagyunk összegyúrva,
meg ismeretlen fürdőszobák vizes csempéiből.
Beléd tudnék szeretni, ismételjük egymás
után, beléd tudnék szeretni, és lehull az
első csepp utálat, ránk tapos az eső,
lemos minden fölösleges zöldet

és lilát a bőrünkről, és lemossa a hányásomat
a csempéről. A porból sár lesz, ami
rátapad meztelenségünkre, lehúzod a vécét.
Lelkünket szárítókötélre akasztja két
poros bőrhüvely, az istenek betakarják.
Beléd tudnék szeretni.

Fürdőző nők

nincs magányosabb egy kád forró víznél,
mikor mindenki alszik,
olyan, mintha este lenne tőle, pedig még
csak reggel tíz,

nézem aránytalan meztelen testem a kagyló
fölötti fogkrémes tükörben,
az egyik mellem nagyobb, mint a másik, a
hasam vastag csíkban szőrös,
az a dús bajusz jut eszembe, mintha a
köldököm alá lenne ragasztva,
végigsimítok a szűk ösvényen, minden
megérintett szál szőröm elátkozza apámat,
hogy annyira fiút szeretett volna, hogy minden
spermája szőrös volt, és az egyik melle
nagyobb, mint a másik,

nézem apám szőrét a testemen, amíg kifolyik
a kádból a víz, aztán csobbanok,
kádunk igazából nincs, csak egy zuhanyzó,
aminek az alja magasított annyira, hogy
bele lehet ülni,
felhúzom a lábam, hogy a mellkasomat
elérje az este szagú víz,
a combom közepétől a térdem alattig száraz
maradok és vidám,
megfogom a borotvát, de a sok szőr helyett
csuklómhoz nyomom,
nem tudja elvágni, mert túl puha és csupasz
ott a bőr – pont, mint anyámé.

2000-ben született Marosvásárhelyen, a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja. Szereti a szürrealistákat és Toulouse-Lautrec-et. Verset és drámát ír. A Műútban jelentek meg eddig versei.